Tanulmányunk a következő kérdésre keresi a választ: vajon mit élt át Luther 1510 és 1517 között, abban az időszakban, amely római útja (1510–11) és wittenbergi fellépése (1517. október 31.) között eltelt? Milyen folyamatok vezettek ahhoz, hogy a szerzetes megírja és útjára bocsássa kilencvenöt tételét?

Luther Márton 1510 utolsó napjaiban érkezett Rómába. Az Ágoston-rend megbízásából utazott a katolikus egyház fővárosába, abból a célból, hogy egy szervezeti problémával kapcsolatban iránymutatást kapjon. Az ágostonos kolostorokban ugyanis olyan irányzat ütötte fel a fejét, amely a rend reformjára törekedett oly módon, hogy valamelyest szabadabb életvitelt szeretett volna a kolostorokban. Luther inkább a szigorúság pártján volt, és ilyen értelemben inkább csalódást okozott számára a római út – hiszen a rend római főnöke is inkább a reformot akarta. Különösebb eredménnyel tehát maga az út nem járt.

Érdemes viszont megvizsgálni azt, hogy mit tapasztalt a szerzetes ebben a városban – az Örök Városban, ahogyan már régóta nevezték –, ahova rendkívüli várakozásokkal érkezett. Fontos megjegyeznünk, hogy azokat az ellentmondásokat, amelyeket meg fogunk említeni, Luther nem azonnal ismerte fel. Éveknek kellett még eltelnie, amíg római útját is az Ige fényében látta.

Később így összegezte római élményeit: „Mindent elhittem.”¹ Ezen egy pillanatig sem csodálkozhatunk. Egy német szerzetes számára hatalmas tapasztalat lehetett Rómába eljutni, közelről szemlélni a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű egyház központját. A város természetesen nem a mai képét nyújtotta (és nem is a korábbit, amikor még egy világbirodalom fővárosa volt, hosszú évszázadokon keresztül), mivel számos építkezés zajlott ebben az időszakban, illetve a város jó része romos állapotban volt. Meg sem közelítette a korabeli Párizs, Konstantinápoly vagy éppen Velence szintjét sem infrastruktúrában, sem a lakosság lélekszámát tekintve (Rómának akkoriban mindössze negyvenezer lakosa volt). Luther számára természetesen sokkal inkább a genius loci, a hely szelleme volt fontos: szinte megbabonázta, amit tapasztalt.

A katolikus egyházban ugyanis igen nagy hagyománya volt (és van a mai napig is) a halottakért mondott imádságnak, miséknek. Luther így szól ezzel kapcsolatos római élményeiről: „Én is tartottam Rómában sok misét, és szinte sajnáltam, hogy édesapám és édesanyám még élnek, mert inkább szerettem volna őket miséimmel, egyéb jó cselekedeteimmel és imádságaimmal a tisztítótűzből kiszabadítani.”² Mindennél jobban mutatja ez a mondat Luther elkötelezettségét egyháza iránt. És bár számára is megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bírt az egyház, egy idő után elkezdtek sokasodni a kérdései. Rómában tartózkodva valamelyest természetesnek tekintette, hogy nem találkozik a pápával – de utólag már felmerült benne a kérdés, vajon miért is nem az egyházával foglalkozott többet II. Gyula? Miért van az, hogy az akkori pápák inkább hadvezérek, semmint egyházfők voltak, és rengeteg pénzt fordítottak hadjáratokra, amelyekben nemegyszer személyesen is részt vettek? Vagy miért mentesül valaki az egyházi törvények alól, ha kellő mennyiségű pénzt fizet ezért? „Azok a pénztárasztalok is megmaradtak emlékezetében, amelyek a hosszú folyosókon álltak minden ajtó előtt. Mindegyik asztalnál más és más eset elintézésének taksáját kellett befizetni: felmentések fogadalmak alól, házasságkötést gátló tilalmak feloldása, házasságon kívül született gyermekek törvényesítése, és még számtalan »kivétel«, amely a pápai kúria pénzügyi politikájában nem kivétel volt, hanem általános gyakorlat.”³

Nem szabad eltekintenünk természetesen attól, hogy Luther római útja, majd teológiai eszmélése a reneszánsz pápaság (1447–1521) idejére esett. Ez volt az egyik legrosszabb időszaka a pápaságnak: a Borgia pápák gátlástalan hatalomgyakorlása és botrányos életvitele, a papság laza erkölcsei és tanulatlansága; az egyház eladósodása és ebből fakadó pénzéhessége miatt a megítélése a mélyponton volt. „Az egyház kicsúfolása megszokott dologgá vált, sőt tiszteletre méltó és művelt emberek napi olvasmányává”⁴ – gondoljunk például a híres humanista filozófus, Rotterdami Erasmus egyik fő művére, A balgaság dicséretére, amelynek része az egyház kemény kritikája is. „Az egyházban mindent pénzért adnak, mondták a kritikusok némi túlzással: a feloldozást, a miséket, a gyertyákat, a szertartásokat, a kúriai posztokat, a javadalmi birtokokat, a püspökségeket, sőt magát a pápai széket is.”⁵ Luther mindennek eszszenciájával találkozott Rómában.

Luther pályájában nagy szerepe volt Johann von Staupitznak, az ágostonos rend németországi tartományi főnökének, aki sokat segítette a fiatal szerzetest. 1511-ben gyakorlatilag utasításba adta neki, hogy meg kell szereznie a teológiai doktorátust, és ezzel párhuzamosan a prédikálást is meg kell kezdenie. Bár Luther tiltakozott ez ellen, nem volt más választása: mindenkori felettesének való engedelmességi fogadalma miatt rá kellett lépnie erre az útra, ami aztán az egyetemi katedráig vezetett. 1512-ben megszerezte ezt a fokozatot, és a wittenbergi egyetem szentírástudományi tanszékére került oktatónak. Luther későbbi visszatekintésében így ír erről az időszakról: „Amikor doktor lettem, még nem ismertem az evangéliumot. E szavak: »igaz« és »Isten igazsága«, mint mennydörgés hatottak lelkiismeretemre. Amikor hallottam, megijedtem és azt gondoltam: ha Isten igaz, akkor meg fog büntetni.”⁶

Szabadulás a félelemtől

Luther tehát alapvetően rettegett Istentől. Utóbb így írt a küzdelmeiről: „Én súlyosabb szenvedéseket állottam ki a szerzetességben virrasztásaimmal, böjtjeimmel stb., mint bárki azok közül, akik ma követnek engem. Szinte eszelősen és betegesen rabja voltam a régi babonának, testem és egészségem nagy kárára. Az éjszakákat átvirrasztottam, böjtöltem, imádkoztam, korbácsoltam és kínoztam testemet, hogy az engedelmesség parancsát betöltsem, és tisztaságban éljek. Télen majdnem megfagytam a miséken. Ilyen balgatagon akartuk testünket legyőzni a túlzásba vitt virrasztásokkal és fagyoskodással… Elvakultságomban nem ismertem Isten akaratát, mely szerint testemet gondoznom kellett volna, és nem lett volna szabad az önkínzásban bizakodnom. Mert én halálra gyötörtem volna magam a böjtöléssel, virrasztással és fagyoskodással. A legszigorúbb télben is csupán egy ócska csuha volt rajtam, úgyhogy majd megfagytam. Én, dr. Luther Márton, bizony megöltem volna magamat, ha nem jelent volna meg az evangélium világossága.”⁷

Mi is volt ez a bizonyos világosság? Mit fedezett fel Luther, és hogyan alakította ez fokozatosan a szemléletét? Amint említettük, a wittenbergi egyetem szentírástudományi tanszékére került oktatónak. Itt a Zsoltárok könyvéről, valamint a Római levélről tartott előadásokat, mivel „ezek álltak szívéhez legközelebb”.⁸ Az Újtestamentum tanulmányozásában nagy segítségére volt az Erasmus által ebben az időszakban kiadott, eredeti, görög nyelvű Újszövetség. Az Ige mélyen elgondolkodtatta, és fokozatosan, lépésről lépésre jutott el bizonyos meggyőződésekre, amelyeket aztán tovább is adott a tanítás során. Tehetséges szónok és oktató volt, órái élményt jelentettek a hallgatóknak. Ezeken az alkalmakon megosztotta velük a vívódásait is, amelyek középpontjában egyetlen kérdés állt: saját üdvössége. Ez mindennél jobban foglalkoztatta. „A füzeteikbe szorgalmasan jegyezgető és közben sok hibát ejtő hallgatók feje fölött saját magának kiáltja oda: kárhozott vagyok, vagy nem?”⁹

És vajon mit vár Isten az embertől annak érdekében, hogy üdvözíthesse? Luthernek volt már egy korábbi válasza erre a kérdésre, de ez nem nyugtatta meg. Még nagyobb odaszánás, még több vezeklés, önmegtartóztatás, ima, különböző szertartások végzése… Ezeket mind próbálta már, de nem jutott előrébb, súlyos lelkiismereti vívódásai ugyanúgy megmaradtak. A változást többek között éppen a görög nyelvű Újszövetség hozta, ennek is egy szava – amely újdonságot jelentett számára.

Luther ugyanis korábban csak a Vulgatát, a Biblia latin fordítását ismerhette – hiszen ez volt a katolikus egyház által jóváhagyott, hivatalos szövege a Szentírásnak. Az Újszövetségben többször is elhangzó „térjetek meg” felszólítást azonban a Vulgata következetesen a „poenitentiam agite” kifejezéssel adja vissza („tartsatok bűnbánatot”), ami egyértelműen az egyházi gyakorlatban alkalmazott vezeklésre utal. A görög eredeti szövegben azonban más kifejezés szerepel: „metanoiete” – azaz „térjetek meg, változtassátok meg a gondolkodásmódotokat”. Ez egészen más, mint amit a katolikus egyház hosszú évszázadokon keresztül tanított (és nem véletlenül kerül elő ez a kérdés már rögtön a 95 tétel elején). Luther ezzel kapcsolatban lassan kezd nyugalmat nyerni – egyúttal egy másik nagy küzdelem is kezdetét veszi, hiszen a kérdés feszegetésével az egyház alapjait érintő dilemmákig jut el. Ebben a küzdelemben továbbra is a Szentírás a vezetője, hiszen egyre több minden tárul fel előtte az eredeti görög szöveg segítségével. Nem véletlenül maradt fenn tőle a nagyon egyszerű, de egyben igen mély mondás, miszerint „theologia est grammatica” – „a teológia: nyelvtan”.

Emlékezzünk meg arról az igéről is, amely Luther gondolkodásának vezérfonalául szolgált: „Mert nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát, mert Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először, meg görögnek. Mert Isten igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitből él.” (Rm 1,16-17) Ez az ige volt az, ami talán a legtöbbet jelentette Luther számára, ez – és az egész Római levél – alapján formálódott ki számára a hit általi megigazulás bibliai tanítása.

Szinte nem is lehet felmérni, mit jelentett Luther számára ez a felfedezés. Egyfelől nagy öröm volt számára, másrészt viszont az egész addigi meggyőződése alapjaiban rendült meg – ám 1517-es fellépése előtt bízott abban, hogy az egyházat vissza lehet téríteni arra az útra, amelyről valaha letért. Reformot szeretett volna, és nem felfordulást. Természetesen sokan intették, hogy vigyázzon a Bibliával, és ne akarjon okosabb lenni azoknál, akik előtte voltak – csak nem gondolja, hogy mindazok, akik évszázadokon keresztül hűségesen szolgálták az egyházat, mind tévedtek volna, akár például a megigazulás kérdésében? Korai éveiben, amikor még az erfurti kolostor tagja volt, egy tanára így figyelmeztette: „Ejnye, ejnye, Márton testvér, hát mi a csuda az a Biblia? A régi egyházi tudósokat kell olvasni, azok már kiszívták a Szentírás velejét és igazságait. Mert minden lázadást a Biblia idéz elő!”¹⁰ Jelképes értelemben ezeken a falakon kellett áttörnie Luthernek.

1516–17 telén egy komoly vita mozgatta meg a wittenbergi egyetem életét. A kérdés középpontjában az állt, hogy tud-e az ember a saját erejéből jót cselekedni? Arisztotelész alapján az egyház véleménye az volt, hogy igen; de Luther – Augustinus tanítása, valamint a Biblia tanulmányozása nyomán – ennek ellenkezőjét vallotta. „Semmi sem hevíti úgy szívemet, mint az a vágy, hogy Arisztotelészt, ezt a színészt, aki görög maszkjával az egyházat oly alaposan tévútra vezette, leleplezzem és az egész világ előtt pellengérre állítsam. Csak időm lenne hozzá!”¹¹ – írta ebben az időszakban. Ez az eszmei kérdés aztán még hosszú ideig elkíséri, és megjelenik többek között az Erasmusszal folytatott későbbi híres vitájában is (Erasmus 1524-ben jelenteti meg A szabad akaratról c. művét, amelyre Luther 1525-ben válaszol, Az akarat szolgasága című írásával).

1516–17-ben Luthert különösen felháborította egy olyan gyakorlat, amelyet egyértelműen ellentétesnek vélt a Szentírás tanításaival. Egy Domonkos-rendi szerzetes, Johannes Tetzel búcsúcédulákat árusított Wittenbergtől nem messze (de nem Szászországban, abban a tartományban, ahol Luther is élt, mivel Bölcs Frigyes választófejedelem ide nem engedte be a búcsút árusító papokat). Maga a búcsú régi egyházi intézmény volt: azt fejezte ki, hogy az egyház által Isten megszabadít a tisztítótűztől, így az ember búcsút mondhat a bűneinek. A búcsúcédulák segítségével pedig gyorsan, pénzért meg lehetett ezt tenni, hiszen a hiedelem szerint minél többet vett ezekből az ember, annál több családtagja számára rövidíthette le a tisztítótűzben töltendő időszakot. A búcsúcédulák árusításának volt egy gyakorlati oka is: mivel a pápa nehezen tudta finanszírozni a Szent Péter-bazilika építtetését, ezért kölcsönt kellett felvennie a Fugger-bankháztól. A kölcsönt pedig vissza kellett fizetni, de ez csak pluszbevételek segítségével volt lehetséges – erre szolgáltak a búcsúcédulák. „Mihelyt a pénz a ládikába hullik, tisztítótűzből a lélek kiugrik” – szólt a korabeli gúnyvers. Luther 1516-tól kezdve többször is szót emelt a búcsúcédulák árusítása ellen, prédikációiban és leveleiben is.

Így jutunk el 1517. október 31-éig, addig a napig, amikor Luther közreadja kilencvenöt tételét.

Holló Péter

---

¹ Richard Friedenthal: Luther élete és kora. Gondolat, Budapest, 1977. 101. Friedenthal kiváló művét – amely először 1967-ben, Münchenben jelent meg – jó szívvel ajánlhatjuk az olvasóknak, hiszen remek stílusban megírt, átfogó könyvről van szó.
² Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról. Ordass Lajos Baráti Kör, Budapest, é. n. 49.
³ Friedenthal: i. m., 102.
⁴ Owen Chadwick: A reformáció. Osiris, Budapest, 1998. 16.
⁵ Uo.
⁶ Virág Jenő: i. m., 59.
⁷ Uo., 66-67.
⁸ Friedenthal: i. m., 123.
⁹ Uo., 124.
¹⁰ Virág Jenő: i. m., 34–35.
¹¹ Luther válogatott művei 7. Levelek. Luther, Budapest, 2013. 59. A Magyarországi Evangélikus Egyház 2011-ben elindított, nagyszabású kezdeményezése megérdemli a figyelmet, hiszen 2017-ig Luther válogatott műveinek új, tudományos igényű magyar kritikai kiadását tervezik kiadni, tizenkét tematikus kötetben.