Kissé meredek képzettársításnak tűnhet a 16. századi nagy reformáció közelgő, ötszázadik évfordulója kapcsán Pascalról és Arisztotelészről írni. Mégis úgy vélem, teljesen jogos ez az asszociáció. Alapja, hogy a 16-17. században hasonló folyamat ment végbe a természettudomány terén, mint a hitvallás terén.

Közismert például, hogy ebben az időszakban történik meg a geocentrikus világkép leváltása, amit a középkori (katolikus) egyház Arisztotelész szellemi örökségeként őrzött. Volt azonban egy másik természettudományos probléma is, ami – bár kevésbé közismert – hasonlóan földrengésszerű változást hozott: a vákuum kérdése. A középkori egyház, illetve az általa művelt skolasztika világképének fundamentális elve volt az arisztotelészi horror vacui,¹ az az elképzelés, hogy a természet irtózik a vákuumtól, vagyis nem létezik légüres tér. Pascal ennek kapcsán került az események sűrűjébe. Elvégezte rendkívül ötletes vákuum- illetve nyomáskísérleteit (amelyek előtt tisztelegve nevezték el róla a nyomás mértékegységét az SI mértékegységrendszerben). A feljegyzések szerint az egyik kísérlet során például higannyal töltött meg egy hosszú, az egyik végén zárt üvegcsövet, és a nyitott végével egy higannyal telt edénybe állította, mire a cső felső, zárt végén a higany szintje csökkenni kezdett, és jól láthatóan űr alakult ki felette. A kísérletek korszakalkotó jelentőségűnek bizonyultak: Pascal cáfolta általuk, hogy a természetben ne alakulhatna ki légüres tér.

Mindez óriási vitát robbantott ki, ami érthető, hiszen a tét nem egyszerűen egy fizikai probléma volt, hanem a középkori világkép fenntarthatósága. Az üres tér képzete ellentétes az arisztotelészi metafizikai, ontológiai elgondolásokkal, az anyag-forma tannal, amely szerint anyag nélkül nincs forma, forma nélkül nincs anyag, vagyis mindenütt, ahol szubsztancia, illetve lét van, az anyag és forma egyesülése. Az üres tér tulajdonképpen anyag nélküli forma lenne, ami Arisztotelész és a nyomában járó skolasztikusok nézete szerint képtelenség. Ha bizonyítást nyer, hogy ez mégis lehetséges, akkor összeomlik az egész skolasztikus ontológia és világkép. Elindult tehát az úgynevezett, a régiek és a modernek vitája, vagyis az Arisztotelészt mint tekintélyt követők és az új természettudományos – kísérleti igazolást követelő – gondolkodás képviselői közötti küzdelem.

Pascal a vitában a természettudományos érvek mellett egy különleges érvet is elővezetett, ami túlmutatott a közvetlen problémán. A vákuum 17. századi kérdésköre ezen a ponton kapcsolható a reformáció kérdésköréhez. A francia géniusz „Előszó az űrről szóló tanulmányhoz” című írásában többek között a következőket olvashatjuk: „… ha a régiek [gondoljunk itt elsősorban Arisztotelészre – P. Z.] olyan tartózkodóak lettek volna, hogy semmit sem mernek hozzátenni a kapott ismeretekhez, s ha ők oly nehezen fogadták volna el a felkínált újdonságokat, mint mi, önmagukat és utódaikat megfosztották volna saját felfedezéseik gyümölcsétől. (in: Boros Gábor (szerk.): Blaise Pascal: Írások a szerelem szenvedélyéről, a geometriai gondolkodásról és a kegyelemről; fordította: Tímár Andrea; Osiris Kiadó, Budapest, 1999; 30. o.) A gondolat egyértelmű: ha Arisztotelész olyan tekintélyelv alapján tisztelte volna tudós-filozófus elődeit, mint a skolasztikusok őt, akkor soha nem jutott volna el azokra a meglátásokra, amit most a skolasztikusok vallanak. Pascal így folytatja (a többes számú utalás mögött megint csak Arisztotelészt értve legfőképp): „Mivel a rájuk hagyományozott ismeret csak eszköz volt számukra új ismeretek szerzésére, és mivel e szerencsés bátorság nagy dolgok felé nyitott nekik utat, nekünk is ugyanúgy kellene bánnunk az örökségünkkel, ahogyan ők tették: vizsgálódásunk eszközének és nem pedig céljának kellene tekintenünk azt, hogy így próbáljuk meg utánozva meghaladni őket. Mert mi lehetne igazságtalanabb, mint nagyobb visszafogottsággal bánni elődeinkkel annál, ahogyan ők bántak az ő elődeikkel, és ellentmondást nem tűrőn tisztelni őket, pusztán csak azért az érdemükért, hogy ők viszont nem tisztelték ennyire azokat, akik őelőttük jártak?” (uo.)

„Utánozva meghaladni őket” – emelhetjük ki az egyik kulcsmotívumot. Nem helyes tehát tekintélytisztelettől hajtva mintegy bebetonozni Arisztotelész eredményeit, hanem az ő szemléletével, hozzáállásával és – nem utolsó sorban – bátorságával kell továbbfolytatni az általa végzett szellemi munkát és kutatást. Emlékeztetnünk kell itt arra, hogy a vákuum kérdésének már Arisztotelész korában is nagyon súlyos előzményei voltak. A preszókratikus gondolkodók elképesztő intellektuális mélységű meglátásokat, paradoxonokat hagytak örökségül (gondoljunk például a tér lét általi kitöltöttségét valló, ennek logikai folyományaként az ürességet s vele a mozgást, a változást tagadó eleai filozófusok bölcseletére, amelyből bizonyára Zénonnak a teknőcről és a gyorslábú Akhilleuszról címzett paradoxona a leginkább közismert). Arisztotelész anyag és forma tana tehát az ilyen jellegű előzmények során tematizálódott problémakör kapcsán hozott újszerű megközelítést a maga idejében. „Ezért bátran állíthatjuk az ő [főként Arisztotelész – P. Z.] állításaik ellenkezőjét anélkül, hogy ellentmondanánk nekik – mondja ki Pascal az imént idézett gondolatai konklúzióját –, mert legyen bármilyen erős a régiség varázsa, az igazságot mindig előnyben kell részesíteni vele szemben, még ha újonnan fedezték is fel; hiszen az igazság mindig régebbi, mint bármely róla alkotott nézet, és a természetét tagadnánk meg, ha azt képzelnénk, akkor született, amikor ismertté vált.” (34. o.)

Ki tehát Arisztotelész igazi követője? – teszi fel mintegy a kérdést a francia gondolkodó a vákuum körül kirobbant vita apropóján. Az-e, aki lecövekel Arisztotelész eredményeinél, vagy inkább az, aki az ő szellemében kutat tovább, és halad előre az igazság jobb megismeréséért? A természettudományos kérdést lényegében etikai megvilágításba helyező Pascal állásfoglalása világos. Mintha csak ezt mondaná: Arisztotelész az igazságot kereste, mégpedig bátran függetlenítve magát a tekintélyektől.² A kísérleteimmel én is ezt teszem. Így valójában én járok Arisztotelész nyomdokain, nem ti, skolasztikusok, akik egy tapodtat sem mozdultok mellőle, s ezzel végső soron megtagadjátok őt. Mint utaltunk rá, az ilyen jellegű kiállás nem kis bátorságot igényelt: a megszokott, evidensnek tűnő dolgok kritikájához illetve továbbgondolásához szükséges intellektuális bátorságon túlmenően a szó legszorosabb értelmében mondott bátorság is kellett hozzá, mivel ekkortájt nemigen volt tanácsos az arisztotelészi tanokat vitatni – akár kényszermunkára is ítélhették azt, aki ilyet tett –, legfeljebb csak értelmezni illett azokat.

Ezen a ponton kapcsolódhatunk a reformáció kérdésköréhez. Ugyanis az iméntiekhez hasonló szempontok vethetők fel a vallásgyakorlás terén is, a reformátorokhoz, illetve a reformációhoz való hűség viszonylatában. Ki követi igazán a nagy reformátorokat? Avagy ki igazán hűséges a 16. századi reformáció szelleméhez? Az-e, aki a tekintélyelv alapján egy az egyben vallja a nagy elődök meglátásait (se többet, se kevesebbet)? Vagy az, aki az ő lelkületükkel, szemléletükkel, igazságvágyukkal és szorgalmukkal kutatja a Bibliát, keresve az igazságot? Más szóval: akkor követjük-e Luthert vagy Kálvint, ha például az antropológia, az eredendő bűn vagy a gyermekkeresztség kérdésében lecövekelünk annál, amit ők vallottak? (– mégpedig úgy, hogy koruk fő kérdései mellett nem igazán volt idejük elmélyültebben foglalkozni az említett témákkal.) Vagy akkor járunk a nyomdokaikon, azaz a reformáció szellemében, ha kérdéssé merjük tenni és továbbkutatjuk mindezeket?

„Utánozva meghaladni őket” – idézhetjük a hitbeli elődök viszonylatában is a pascali elvet, mint ami az egykori természettudósokon túlmenően kiválóan tükrözi a reformátorok bátorságát is. Elmondhatjuk ezt annak tudatában is, hogy Pascal az „Előszó az űrről szóló tanulmányhoz” című írásában még élesen megkülönböztette a természettudományt és a teológiát, csupán az előbbire vonatkoztatva az utánozva meghaladás elvét, míg az utóbbiban helyt adott az egyházatyák tekintélyének.³ Ő maga – janzenistaként – eszmeileg Ágoston követője volt, egyszersmind fenntartás nélkül tiszteltben tartotta a pápa primátusát. Azonban befejezetlenül hátrahagyott főművében, a Gondolatokban már egyértelmű jeleket találunk arra vonatkozóan, hogy a teológia terén is leszámolt a tekintély feltétlen elfogadásával.

A pápa, illetve pápaság esetében különösen éles fordulatot azonosíthatunk e tekintetben. Pascal kezdeti viszonyulását érzékletesen tükrözi egy korábbi levelének részlete: „Jól tudjuk, hogy minden erény, a vértanúság, a vezeklés és bármely jó cselekedet hiábavaló, ha valaki nem tartozik az Egyházhoz és az egyházfő, azaz a pápa közösségéhez. Sosem fogok elszakadni ettől a közösségtől, vagy legalábbis kérem Istent, adjon hozzá elég kegyelmet, mert enélkül örökre elvesznék.” (Levelek Roannez kisasszonyhoz – VI. levél; fordította: Pavlovits Tamás; in: Boros (szerk.): I. m., 233. o.) Azonban a 920. töredékben⁴ például már ezt olvassuk: „Ha leveleimet elítélik Rómában, akkor azt, amit én ítélek el bennük, majd az égben ítélik el: Ad tuum, Domine Jesu, tribunal appello. [Uram Jézus, a te ítélőszékedhez fellebbezek – P. Z.]”

A Pascal által legnagyobbra tartott Ágoston viszonylatában ugyancsak jól azonosítható a kritikai aspektust mellőző tisztelettől történt továbblépés. Ám mivel a nagyhatású egyházatyához eszmei, így minden bizonnyal bensőségesebb szálakkal kötődött, illetve vele kapcsolatban nem beszélhetünk olyan fajta etikai töltetű kiábrándulásról, mint a pápaság esetében, itt sokkal finomabb, visszafogottabb eljárást figyelhetünk meg Pascalnál. Olyat, amelyet méltán nevezhetünk utánozva meghaladásnak, azaz a kezdetben csak a természettudományban alkalmazott elv kiterjesztésének a hitigazságok megértésének területére. Következzen itt egy konkrét példa – mégpedig igen fajsúlyos példa – az előbbiek igazolásaként. A janzenisták – és Kálvin által is – átvett predesztinációs elképzelés Ágoston egyik, ha nem a legnagyobb hatású tana. Pascal a Gondolatokban már, ha burkoltan is, de szembemegy Ágostonnal ezen a téren. Számos töredékben kifejezi, hogy ha a hit nem is, de a keresés – azaz az igazság és istenkeresés – az ember hatalmában van, mondhatni a legsajátabb döntése. „Egyformán elítélem azokat, akik folyton dicsérik az embert, és azokat, akik folyton korholják őket, meg azokat is, akik ehelyett a szórakozást választják; én csak azokkal tudok egyetérteni, akik sírván keresnek” írja például a 421. töredékben.⁵ A számos kapcsolódó fragmentumot ekképpen összegezhetjük: Noha bibliai értelemben mondott hitet senki sem képes kicsiholni magából, de a hitre mindenki előkészítheti magát, megteheti és meg is kell tennie a hatalmában levő aktust: keresnie kell az igazságot, avagy Istent. Ebben a tekintetben nincs predesztináció, erről mindenki maga dönt. A pascali keresés-eszme teljes összhangban áll a Szentírás, illetve Jézus Krisztus keresésre szóló felhívásával (amit egyébként a 242. töredék tételesen is meghivatkozik): „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, és aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt. 7,7-8) Hinni tehát nem tudunk saját elhatározásunkból, de keresni igen – mondhatjuk ki a pascali gondolatok végső konklúzióját, amely ilyen módon eszmei kiutat mutat az ágostoni masszív predesztinációból.

Pascal tehát igazi reformátorként járt el, mi több, azt is mondhatnánk, hogy Ágoston szellemében járt el. Mert nem hagyható itt szó nélkül, hogy Ágoston maga is bátorít a tanítók ilyen jellegű meghaladására. „A keresztény tanításról” című művének mindjárt a felütésében azt olvassuk, hogy „[az Írást tanulmányozók – P. Z.] ne csupán abból okuljanak, hogy azokat a szerzőket olvassák, akik feltárták a Szentírás rejtett értelmét, hanem abból is, hogy önmaguk végzik el ezt a munkát.” (fordította: Városi István fordításának felhasználásával Böröczki Tamás; Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, é. n.; Bevezetés, 31. o.) A Gondolatokat író Pascal – aki jól ismerte Ágoston idézett művét –, már nem annyira a kész ágostoni írásmagyarázatok, sokkal inkább az Írás magyarázásának a híve. Nem átveszi a kész exegéziseket, hanem sok tekintetben Ágoston módján jár el az írás tanulmányozásakor és értelmezésekor, a 900. töredékben tőle idézett elv szellemében: „Aki úgy értelmezi az Írást, hogy értelmét nem magából az Írásból veszi, az ellensége az Írásnak”.

A Gondolatok megközelítésében a teológus számára a Szentírás jelenik meg olyan célterületként, mint a természettudós számára a természeti jelenségek, továbbá miként a természettudósnak a tudományos tekintélyeket, úgy a teológusnak az egyházatyákat (a hitbeli elődöket, tanítókat) kell utánozva meghaladnia. Ebben áll tehát a reformátorok bátorsága. Az a bátorság, amely máig sem veszített időszerűségéből és fontosságából, „mert – miként a már idézett pascali alapelv mondja – legyen bármilyen erős a régiség varázsa, az igazságot mindig előnyben kell részesíteni vele szemben.”

Prancz Zoltán

---

¹ A kifejezés nem Arisztotelésztől származik, de az alapelv igen.
² „Barátom Platón, de még inkább az igazság” – juthat itt eszünkbe Arisztotelész híres mondása.
³ A Gondolatok és az Előszó keletkezése között eltelt időszakra is rá kell itt mutatnunk, mint amely alatt formálódhatott Pascal szemlélete a teológia és a természettudomány szembeállítása terén.
⁴ A Gondolatok magyar kiadásai által is követett a Brunschvicg-féle számozás szerint.
⁵ A pascali keresés-eszme tekintetében számos további töredék hivatkozható meg, pl. 73., 190., 200., 211., 229., 257., 430., 468., 471., 479., 485., 557., 574., 584., 643., 692-693., 908., 917., 922.