William Tyndale, „az angol Biblia atyja” (1/4)
Csak kevesen ismerik William Tyndale nevét, akit az utókor nem véletlenül nevezett „angol Luthernek” és „az angol Biblia atyjának”. 1494-ben, Gloucestershire-ben született. Főiskolai, illetve egyetemi tanulmányait már Oxfordban végezte az 1510-es évek első felében, de kétségtelen tény, hogy rövidebb ideig Cambridge-ben, sőt Luther Márton barátjaként Wittenbergben is folytatott tanulmányokat. Itt Guillelmus Daltici néven jegyezték be az egyetem anyakönyvébe (1524). Nincs okunk meglepődni ezen, hiszen tudvalevő, hogy Luther tanai már néhány héttel a híres 95 tétel kiszegezése után élénk visszhangot váltottak ki Angliában. Sok pap figyelt fel arra a német szerzetesre, aki ki merte hívni a pápai hatalom haragját, tanait többen másolták és terjesztették. Nincs tudomásunk arról, hogy Tyndale-re már akkoriban hatottak-e az új eszmék, de élettörténetének ismeretében biztosra vehetjük, hogy biblikus felismerései ezekből az évekből származnak.
Az oxfordi tanulmányok befejezése után – mindössze huszonegy esztendős volt ekkor – Tyndale házitanító lett egy gloucestershire-i családnál, de életének e látszólag jelentéktelen szakasza nagyon is meghatározta későbbi reformátori gondolkodását. Ekkortájt tapasztalta ugyanis, hogy a vidéki papság jóval képzetlenebb és műveletlenebb, mint ahogyan korábban gondolta. Ebben az időben ugyanis – a közhiedelem szerint – az egyház és a papság volt az igazság kizárólagos birtokosa, az isteni kinyilatkoztatás őrzője és közvetítője a nép felé.
Tyndale ezzel szemben azt tapasztalta, hogy jómódú alkalmazóinak (Sir John Walsh és családja) klerikus asztaltársasága igen csekély mértékben ismeri a Könyvek könyvét. Ezzel kapcsolatban érdekes párbeszédtöredék maradt fenn John Foxe interpretálásában. Egy beszélgetés alkalmával Tyndale a következőt mondta az egyik köztiszteletben álló egyházi személynek: „Ha az Úr életben tart engem, akkor néhány esztendő leforgásán belül elérem, hogy az eke szarvát tartó szántóvető jobban ismerje a Bibliát, mint ön.” Azért mondta ezt, mert felháborította a papok megjegyzése, miszerint az egyház sokkal inkább megvan az Isten törvénye, mintsem a pápa törvénye nélkül.
Tyndale kijelentése, amely az adott korban elég volt ahhoz, hogy a hatalom eretnekséggel vádolja érte, magában foglalja e kiváló Biblia-tudós hitvallását és életprogramját. A java azonban csak ezután következett, hiszen Tyndale innentől kezdve mindent megtett azért, hogy a nép kezébe adhassa a Szentírást, méghozzá a lehető legtökéletesebb fordításban. Először jóhiszeműen az egyház vezetéséhez fordult, abban reménykedve, hogy minden probléma nélkül megkapja a felhatalmazást. Elutazott Londonba, hogy megbeszélést folytasson Cuthbert Tunstall püspökkel, de csalódnia kellett. A püspök nemcsak megtagadta tőle a támogatást, de egyenesen megtiltotta a fordítás elkezdését. Ráadásul VIII. Henrik angol királytól, a katolikus egyház legfőbb szigetországi védelmezőjétől (fidei defensor) szintén nem számíthatott támogatásra, azaz a világi hatalom sem állt mellé.
Henrik álláspontja persze következetességre vall, hiszen ő volt az első európai uralkodó, aki Luther Mártont és tanait veszélyesebbnek állította be, mint az arabokat és a törököket együttvéve, s egyszersmind vehemensen védelmébe vette a hét szentségről szóló római katolikus tanítást.
