Károlyi Gáspár, az „istenes vén ember” (1/4)
A kortársak is „istenes vén embernek” nevezték Károlyi Gáspárt, akinek eredeti családi neve Radics vagy Radicsics volt. Származásáról igen kevés adat maradt fenn, de bizonyosnak vehető, hogy a család, legalábbis apai ágon, délszláv ősökre tekintett vissza. A Radicsok egyszerű mezővárosi polgárok voltak, akik valamikor a 15. század folyamán vagy talán a 16. század elején telepedtek le Erdélyben. Az 1530-ban Nagykárolyban született Gáspár gyermekkora idején még szintén ezt a családnevet viselte, de később, művelt kortársaihoz hasonlóan, a szülőhelye iránti tisztelet jeléül új nevet választott magának. Így lett Carolus Gasparus (Caspar Caroli), avagy magyarosított formában Károlyi Gáspár. Ne lepődjünk meg azon, hogy a régi forrásokban még a Károli névvel találkozhatunk, hiszen ez természetes átírása volt a latinos névváltozatnak. A 19. század végi kutatások azonban egyértelműen rávilágítottak arra a tényre, hogy az eredeti kiejtésnek is az „ly”-os írásmód felel meg inkább, így ma már a nyelvészet és az irodalomtudomány ezt az átiratot és kiejtést ismeri el helyesnek.
Az első írásos forrás, amelyben szerepel egy „Gasparus Karoly” név, 1549-ből való. A brassói iskola anyakönyvében szereplő bejegyzés azonban nem egyértelmű, mivel Nagybánya főbírájának fia, akit történetesen ugyanígy hívtak, szintén ebben az időben járt a brassói tanintézménybe.
Az első biztos, értékelhető adat Károlyi fiatalkoráról és tanulmányairól 1556-ból származik: ekkor iratkozott be a világnézetét élete végéig meghatározó wittenbergi egyetemre.
Történelemszemléletének alakulásában különösen Melanchton előadásai játszottak kulcsszerepet, s az itt tanultakat elemi erővel fogalmazta meg később, a Két könyv című művében. Nincs pontos adatunk arról, hogy Károlyi mennyi ideig tartózkodott Wittenbergben, de a források alapján bizonyos, hogy 1562 tavaszán már Magyarországon volt, 1563 végétől pedig Gönc első papjaként tevékenykedett. Gönc mint mezőváros akkoriban igen jelentős települése volt Felső-Magyarországnak. A reformáció századában már Abaúj vármegye második városaként tartották számon, Kassa után. Lakosságát eredetileg a korábban ide zarándokolt német telepesek leszármazottai alkották, de a 16. század közepére a település jócskán elmagyarosodott.
Gönc fontos állomása volt a korszak nagy egyházszervező és hitvitázó zsinatainak. 1566 januárjában itt ültek össze a Tiszán inneni esperességek képviselői, hogy egy törvénykönyv elfogadásával szentesítsék a helvét irány itteni meggyökerezését, de ezen a zsinaton folyt az egyik legádázabb hitvita is az antitrinitáriusok ellen. A vita során a református álláspontot igen nagy következetességgel maga Károlyi juttatta kifejezésre, aki ebben az évben már kassavölgyi esperes volt. A két évvel később ülésező kassai zsinat határozatai és Lazar von Schwendi főkapitány erőteljes fellépése következtében az antitrinitárius irány mint rivális mozgalom erőteljesen visszaszorult a térségben. Ugyanez állt a régi hitre, a katolicizmusra nézve is, amelyhez a század utolsó harmadára a lakosság alig tíz százaléka tartozott hazánkban.
A drinápolyi békétől (1568) a tizenöt éves háború kitöréséig (1591) tartó időszak azonban katonapolitikai szempontból nézve is viszonylag nyugalmasnak ígérkezett.
Átmenetileg szüneteltek a nagyobb hadjáratok, és az ellenreformáció kezdeti lépései is eredménytelenek voltak. Mindez kedvezett az első teljes magyar nyelvű Bibliafordítás megszületésének. Károlyi előtt e nemes célkitűzés sokak fejében megfogant már – 1533-tól sorra láttak napvilágot a Szentírás részleges fordításai –, ám az igazán nagy műre még várni kellett.
