A Biblia felfedezése
A kereszténység történetében időről időre találkozunk olyan szereplőkkel – egyszerű emberekkel csakúgy, mint egyházi személyekkel –, akik reformátori küldetést vállaltak. Azért fáradoztak, hogy a krisztusi élet hitelessége és az evangélium tisztasága változatlanul fennmaradjon a hatalmi harcok és az emberi önérdek viszályai közepette. Szomorú tény ugyanakkor, hogy emberi történelmünk legellentmondásosabb feljegyzéseit éppen az „egyháztörténelem” címszó alatt olvashatjuk. A hamisság és az erőszak soha nem oly visszás, mint amikor lelkiismeretre, hitre vagy egyenesen a szeretet Istenére hivatkozva nyer teret. A középkor folyamán ezt felismerve képviselték újra és újra néhányan, hogy csak egy folyamatosan megújuló, hibáival szembenéző egyház töltheti be Krisztustól kapott küldetését. Mégis egészen a 16. századig kellett várni, mire a Szentírás isteni tekintélyű gondolatai és tanításai útjára indíthatták a reformációt.
Luthert és kortársait megelőzően, már az 1400-as évek elején is megfogalmazódott a középkori egyház megreformálásának igénye. Az egyházon belül és kívül, teológusok és humanista gondolkodók keresték a megoldást a súlyos gondok orvoslására. Voltak, akik új vallásos rendek létrehozásával, mások az egyházigazgatás átszervezésével próbálkoztak volna. Egy 1512–17 között Rómában tartott zsinat a szervezeti kérdések mellett számba vette a hitelvi problémákat és a fenyegető külső ellenségeket, így az eretnekek, a török veszedelem és az egyházszakadás veszélyeit is.
A reformációs törekvéseknek számos kisebb előzménye volt. Nemcsak a gazdaság, de az erkölcs s a tanítás területén is súlyos válságjelek mutatkoztak. A folyamatosan növekvő egyházi kiadásokat a feloldozások, búcsúcédulák és egyéb biztos bevételi források árának emelésével igyekeztek fedezni. Megtörtént azonban az is, hogy VIII. Ince a pápai tiarát volt kénytelen egy időre zálogba adni (1484). Még sokak emlékezetében élénken élt a Domonkos-rendi szerzetes, Girolamo Savonarola, aki – egészen 1498-as megégetéséig – az egyház megújulását sürgette. Királyokat és uralkodókat kérlelt, reformzsinat összehívását szorgalmazta a pápai visszaélések (Borgia, azaz VI. Sándor pápa) elleni fellépésre – mindhiába.
A Szentírás gondolatainak teljes hiányát a vallási babonaság értelmetlen vagy éppen könyörtelen megnyilatkozásai helyettesítették. 1507-ben például II. Gyula pápa megerősítette a Názáretből angyalok által Loretóba „szállított” szent ház kultuszát, eközben szaporodott az egyházi intézkedések hatására a boszorkányság vádja miatt megkínzottak és megégetettek száma. A kor sajátossága ugyanakkor, hogy miközben egyre többen tették szóvá a hivalkodó egyházi külsőségeket és az evangéliumi életpélda hiányát, az alapvető kérdés, hogy esetleg az egyházi tanítás hamis lenne, komolyabban fel sem merült. A dogmák és az évszázados hagyományok reformációja szóba sem jöhetett, és bár a pápai tanítás tévedhetetlenségének megszavazásáig (1870. július 18.) még évszázadok voltak hátra, a pápai tekintélyt tényszerűen elfogadták
A következő évtizedekben fellépő reformátorok számos nagy jelentőségű tettet hajtottak végre. Ám miközben Luther 95 pontja, Kálvin egyháztanácsa Genfben, vagy akár a katolikus kantonok elleni harcban halálos sebet kapó Zwingli jut eszünkbe, éppen a legfontosabbról feledkezünk el. Szolgálatuk igazi értéke és alapja a Szentírás Isten beszédeként való terjesztése volt. Különböző természetükből, élethelyzetük sokféleségéből adódóan más-más hangsúllyal és mértékben járultak hozzá a reformáció ügyének kibontakozásához. Nem ők maguk, hanem az a szemléletmód volt a megújulás előrehaladásának eszköze, amely minden vallási hagyomány vagy tekintély fölé helyezte Isten beszédét.
Bár 1457 és 1500 között is több mint száz kiadást ért meg a Biblia, mégsem tartozhatott az ismert, naponta forgatott könyvek közé. Ennek nem egyszerűen a nagyarányú írástudatlanság vagy a technikai akadályok voltak a legfőbb okai, hanem az, hogy hiányoztak az anyanyelvű, nemzeti Biblia-fordítások. Ezt a hiányt töltötték be hamarosan a reformáció Szentírás-fordításai. Nem minden reformátor fordított – Lutherhez hasonlóan – Bibliát. Mégis valódi reformátori szolgálatot végzett mindenki, aki a Bibliát nemzeti nyelvre ültette át. Személyes befolyásukat messze meghaladó tettükkel hozzájárultak a Krisztusba vetett hit és az Igén alapuló gondolkodás fennmaradásához.
Wyclif angol fordításával – még az előreformáció idején – kezdődik a sor, és példája hamarosan lelkes követőkre talált. Luther német, Tyndale angol vagy Olivétan francia nyelvű Bibliája csakúgy, mint Károlyi magyar Szentírásfordítása az isteni igazság első számú forrása volt és maradt évszázadokig.
Latin nyelvű Biblia, Genezis 1.
(Bázel, 1482)
Ezek a reformátorok nem sajnálták az időt, erőfeszítést, és ha kellett, az életüket sem céljuk elérése érdekében. Az általuk elkészített anyanyelvű fordítások hitelessége és pontossága több okból is vitathatatlan. Egyrészt a lehetőségeikhez mérten igyekeztek minél eredetibb forrásokból meríteni, magát az Igét kutatva, nem rendelve alá egyházpolitikai vagy értelmezési kérdéseknek. Másrészt az első kiadás után is – ha tehették – tovább csiszolták, javították a szöveget, tanulva hibáikból. Fordításaikat pedig az életük tette egészen hitelessé. Nemcsak kutatói voltak az Igének, de az Ige szerint is éltek. Hittek abban az Istenben, aki a Biblia lapjain személyesen szól az Őt kereső, megérteni akaró emberhez. Ez tette őket bátorrá, hitükben hűségessé, ellenségeikkel szemben jóakaratúvá.
Napjainkban nincs különösebb akadálya annak, hogy bárki az anyanyelvén olvassa a Bibliát. Földünkön több mint hatezer nyelvet és helyi nyelvjárást tartanak számon. Ebből mostanáig mintegy 2300 nyelvre fordították le a Biblia egészét vagy legalább egy részét. Egyes kimutatások szerint tíz emberből kilenc anyanyelvén tudja olvasni a Bibliának legalább egyes részleteit.
A Biblia önmagát magyarázza. Olvasni, kutatni – megérteni és megélni – erről szól a 16. század jelentősebb protestáns fordításainak rövid története.
