John Wyclif, az evangélium doktora (1/3)
Születésének pontos idejét sajnos éppúgy nem ismerjük, mint ahogyan életének korai szakaszáról sincsenek teljesen megbízható információk: a nagy angol előreformátor, aki az utókortól méltán kapta a „reformáció hajnalcsillaga” megtisztelő címet, 1320 és 1325 között látta meg a napvilágot Yorkshire-ben. Wyclifről az első hiteles adat 1358-ból származik, amikor Oxfordban (Balliol College) teológiai diplomát szerzett, majd ugyanitt kapott doktori fokozatot 1372-ben.
Ebben az időszakban, a 14. század derekán Anglia már régóta háborús konfliktusban állt ősi riválisával, Franciaországgal. A két európai nagyhatalom között javában dúlt az úgynevezett százéves háború (1339–1453) első szakasza. Éhínség, betegségek és járványok tizedelték a lakosságot. Mindeközben az egyház állapota siralmas volt, a burjánzó világias szellem áthatotta az egész papságot. Általánossá vált a közöny, s az egyház képtelen volt betölteni nemes küldetését, hogy reményt és vigaszt nyújtson a társadalom szegényeinek és elesettjeinek.
A tűrhetetlen egyházi állapotok ellen emelte fel a szavát Wyclif, aki az 1360-as években már az akkor is kiváló hírnévnek örvendő Oxfordi Egyetemen oktatott. De vajon mire lett elsősorban figyelmes ez a látszólag szobatudós, derék egyetemi tanár, a patrisztika, a skolasztika és az antik filozófia jeles szakértője?
John Wyclif kezdetben az angolok körében egyébként is igen népszerűtlen gyakorlatnak üzent hadat. A százéves háború idején ugyanis az angolok egyházi adójából az avignoni pápák (1309–1377) ugyanúgy részesültek, mint a többi európai országban behajtott tizedből. Ezek az egyházfők a dél-franciaországi Avignon városában jóval nagyobb védelmet élveztek, mint ha Rómában lett volna a székhelyük, de a védelemnek ára volt. Az avignoni pápák a befolyt egyházi adókból tetemes részt engedtek át a francia királyoknak, akik részben ebből az összegből finanszírozták az angolok elleni háborút. Miről volt szó tehát? Az angol alattvalók által befizetett egyházi adók pápai közvetítéssel jutottak el a francia királyhoz, aki seregeket állított fel az angolok lemészárlására.
(1312–1377)
Wyclif hamarosan III. Edward udvari papja lett, s tanácsára a parlament megtagadta a pápának járó egyházi adót, amely ettől kezdve az állami bevételeket gyarapította, és Angliában maradt. Ugyanakkor Wyclif kiállt a királyi hatalom erősítése és a pápáktól való függetlenítése mellett – ez utóbbi, mint tudjuk, csak a 16. században valósult meg. Udvari papként védnökség alatt állt, személyében sérthetetlen volt, s egészen addig élvezhette az uralkodó védelmét, amíg nem kezdte radikálisan bírálni az egyház tanítását és kultuszrendszerét. A tudós életében ugyanis az 1363-as esztendő fordulópontot jelentett. Egyházkritikájának írásbeli megjelentetését sokan az egyház ellen irányuló közvetlen támadásként értékelték. Az oxfordi teológus először a kolduló szerzeteseket bírálta, kimondva, hogy a Bibliától teljesen idegen módon pénzért adnak feloldozást, megkárosítják a hiszékeny embereket, ráadásul kiszipolyozzák az ország erőforrásait.
Elsőként helyezkedett szembe a transzszubsztanciáció (teljes átlényegülés) római katolikus tanításával, amely szerint az eucharisztia során használt kenyér és bor a pap konszekráló szavainak hatására teljesen átlényegül Krisztus valóságos testévé és vérévé. Wyclif szerint Krisztus jelen van a szent jegyekben, de nincs szó átlényegülésről – a miseáldozatot ezért bálványimádásnak minősítette. Tagadta a lélek halál utáni továbbélését és a purgatórium tanát is. Nem hitt a fülbegyónás jelentőségében, sőt magában a papi rend létjogosultságában sem. Indoklása szerint a bibliai „ecclesia” kifejezés a „kihívottak közösségére” vonatkozik, nem valamiféle egyházi intézményrendszerre. Ebből következően Isten és az ember között egyedül Jézus Krisztus lehet a közbenjáró, és nem a klerikusok tömegei.
(15. századi francia ábrázolás)
A különféle szentek, képek, szobrok és ereklyék tiszteletét Biblia-ellenesnek nyilvánította, mivel mindezek nem egyeztethetők össze a Tízparancsolat második parancsolatával. Wyclif elvetette a cselekedetek általi megigazulásba vetett hitet, a búcsú és az utolsó kenet feladásának római szokását. Nem túlzás azt állítanunk, hogy ez az oxfordi egyetemi tanár nem csupán előfutára volt a másfél évszázaddal később fellépő Luthernek, de néhány ponton túl is szárnyalta a nagy wittenbergi reformátor nézeteit (például az egyetemes papság elve tekintetében, a puritánabb istentisztelet vonatkozásában).
Kemény kritikájára mind az egyház, mind az állam felfigyelt. Róma több ízben is utasította Anglia királyát, hogy hallgattassák el az „eretneket”, különben a pápa az egész országot kiközösítéssel sújtja. Ennek hatására az államhatalom érezhetően meghátrált, és a Wyclif iránti szimpátia az 1370-es évektől rohamosan csökkenni kezdett. Egyre többen gondolták úgy, hogy a százéves háború nyomán országszerte kibontakozó parasztmozgalmak mögött mintegy értelmi szerzőként és első számú felbujtóként az oxfordi professzor áll. Ezek az állítások persze megalapozatlanok voltak, hiszen Wyclifnek mint a Szentírás kiváló ismerőjének soha nem állt szándékában megváltoztatni a fennálló rendszert (mint ahogyan később Luthert sem tudták maguk mellé állítani hasonló céllal az anabaptisták).
