A Biblia keletkezése és elterjedése (3/3)
A visszaszorítás egyetlen útja az erőszak volt. A katolikus egyház bizonyos országokban eredményesen vette igénybe a világi hatalom erejét, míg máshol csak átmenetileg tudott élni vele. Ezzel szemben a reformáció utáni időkben egyes német tartományokban arra panaszkodtak a katolikus írók, hogy senki sem akar nyomtatni a pápának, nem találnak olyan nyomdászt, aki Luthert sértő anyagot kiadna, és csak hitegetik őket a kiadók.
Eközben 1522 és 1533 között, tehát tizenegy év alatt csak a lutheri Újszövetség 85 kiadást ért meg. 1525-ben német földön 498 könyvet adtak ki, ebből 398 volt a reformátorok írása (közel fele Lutheré), húsz a reformáció ellenfeleinek írása és mintegy nyolcvan kötet foglalkozott világi témákkal. Nem késett sokáig a katolikus válasz. A tridenti zsinat (1545–1563) második évének negyedik ülésszakán a Bibliával kapcsolatos több határozatot hagytak jóvá.
(Johann Lucas Kracker, 1778)
A hagyomány védelmében megerősítették: „Senki ne merészelje a Szentírást az Atyák egyhangú megegyezésével szemben magyarázni.” A Biblia részének nyilvánították a már Jeromos által is kifogásolt apokrif iratokat, annak ellenére, hogy az Ószövetség eredeti héber kánonjában nem szerepelnek. Egy másik határozat továbbra is a Vulgatát nevezte meg az egyház hivatalos Biblia-szövegének.
Az uralkodó egyház tehát a rendelkezésre álló eredeti görög és héber nyelvű szövegek fölé helyezett egy latin fordítást. Ez utóbbi fordítás tévedéseit az egyház tudósai, VIII. Kelemen pápa idején – a szent hagyománnyal összhangban – pontosították. Az előbbi határozat egyértelművé tette az egyház aggodalmait is a Biblia önálló olvasásával és értelmezésével kapcsolatosan: ezek szerint egyedül a katolikus egyház jogosult értelmezni a Szentírást, nehogy „felelőtlen elmék” eltorzítsák annak jelentését.
Az is az igazsághoz tartozik, hogy a bíborosok a zsinat során két táborra szakadva érveltek a Biblia-olvasás kérdésében. Akik támogatták, azok szerint a személyes hit elmélyítéséhez nélkülözhetetlen a Szentírás egyéni olvasása, esetleges tiltása pedig csak a protestánsok malmára hajtja a vizet. Az ellenzők az egyház közvetítő szerepét emelték ki, a katekizmusra és a prédikálásra téve nagyobb hangsúlyt. Ez a több évtizedig tartó háttérvita az egyház talán legsúlyosabb ütközési pontjává vált.
„Szeretném, ha minden nő olvasná az Evangéliumokat és Pál apostol leveleit. Ha lefordítanák minden nyelvre, hogy ne csupán az írek és skótok, hanem a törökök és szaracénok is olvassák és értsék... Remélem, eljön az idő, hogy a paraszt az evangéliumból énekel az eke szarvánál, a takács Biblia-részleteket dúdolgat a szövőszék zenéjéhez, és az utazó útjának fáradalmait bibliai történetekkel enyhíti.” (Erasmus: Paraclesis)
A zsinati atyáknak azért is nehéz dolguk volt, mert az egyháztörténelem kezdeti idejéből származó dokumentumokból képtelenség volt igazolni az álláspontjukat. „Adjátok a Szentírás minden könyvét a gyermekek kezébe.” – biztat a 4. századi Constitutio Apostolica. Az egyház hittudósai tehát inkább előremenekülve próbálták felvenni a harcot a mind jobban terjedő „sola Scriptura” („egyedül a Szentírás”) elv és gyakorlat ellen.
Magát a könyvet nem lehetett tovább a latin nyelv rejtekében tartani, ezért az egyház egyrészt a hiteles értelmezés jogát vonta egyre határozottabban magához, másrészt szigorúan ellenőrzött keretek között immár hivatalosan is hozzálátott a katolikus nemzeti nyelvű fordítások kiadásához. Bár IV. Pál pápa 1559-ben közzétett indexében még a katolikus Biblia-fordítások olvasását is megtiltotta, a protestáns fordítások terjedése miatt engedni kellett a szigorból.
Az „eretnek” fordítások visszaszorítása céljából bizonyos országokban az 1600-as évek elejétől szükségesnek ítélték a katolikus anyanyelvi Bibliák kiadását. Természetesen emellett – javasolta egy egyházi szakértő – óvják meg híveiket a „mértéktelen” Biblia-olvasástól. Magyarországon is ugyanez a „Biblia-háború” folyt, különösen miután Károlyi Gáspár elkészült nevezetes fordításával.
Forgách Ferenc esztergomi érsek 1611-ben, V. Pál pápához írt levelében sürgeti egy katolikus magyar Biblia-fordítás kiadását. Indoklásában kifejti, hogy „míg az evangélikusok, reformátusok és az erdélyi unitáriusok népnyelvű és számos hibával elcsúfított Biblia-fordításai közkézen forognak, addig katolikus Biblia-fordítás nincsen Magyarországon”.
Az inkvizíció – Roberto Bellarmino hathatós támogatásával – 1612. január 12-én engedélyezte a katolikus fordítás kiadását. A végül 1626-ban megjelenő Káldi-féle Biblia „Oktató intés”-ében a fordító mindent megtesz, hogy megóvja olvasóit a káros hatásoktól. A hivatalos római álláspontot képviselve megerősíti, hogy a Szentírás olvasása az üdvözüléshez nem szükséges, a tudatlanok számára pedig egyenesen veszélyeket rejt. Ezért érdemesebb inkább az egyházi tanításokra figyelni, nehogy a hamis Biblia-magyarázat eretnekséghez vezessen.
„Az Egyház a Biblia őrzője és hiteles magyarázója.” – hangzik a figyelmeztetés évszázadok óta. Róma szerint „Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus Egyház”. Ugyanakkor minden olyan „irányzat, mely a Szentírást az Egyház hagyományától és Tanítóhivatalától függetlenül olvassa és értelmezi”, az egyház missziós igehirdetését „veszélyezteti”. (Dominus Jesus, Róma, Hittani Kongregáció, 2000. augusztus 6.)
A történelem tehát halad tovább, egyes szereplők ragaszkodnak a hagyományaikhoz, mások változtatnak álláspontjukon. Istennél azonban nincs változás, ígéretei biztosak:
„Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Máté 24,35)
