Luther római útjáról és vívódásairól (1/2)
LUTHER MÁRTON RÓMAI ÚTJÁRÓL (1510. december – 1511. január)
„1510-ben voltam Rómában... Csak négy hétig voltam ott, de megláttam ezalatt mindazt a babonát és hűtlenséget, ami csak lehetséges... Százezer forintért sem adnám, hogy Rómát láttam. Enélkül folyton aggódnom kellene, hogy a pápa ellen erőszakosan és jogtalanul lépek fel...
Római utam legfőbb célja az volt, hogy teljes, ifjúságomra is kiterjedő gyónást végezzek, hogy istenfélő legyek. Ilyen gyónást Erfurtban már kétszer is tartottam. Rómában azonban teljesen tanulatlan emberekhez kerültem. Uram Isten, mit érthetnek a lelki dolgokhoz a bíbornokok, akik oly sok politikai munkával és megbízatással vannak túlterhelve!...
Nem sokáig voltam ugyan Rómában, de sok misét tartottam és sokat láttam tartani, úgyhogy borzadok, ha csak rá is gondolok. Itt hallottam más durva élcelődés közben egyeseket nevetni és dicsekedni azzal, hogy a mise közben a kenyér és bor fölött ezt mondják: „Danis es et panis manebis” (kenyér vagy, és kenyér is maradsz) és így mutatják fel a szentségtartót a népnek. Én akkor fiatal és igazán jámbor szerzetes voltam, s az ilyen beszéd fájt nekem. Mit is gondolhattam volna? Mi más juthatott volna eszembe, mint ilyen gondolatok: Itt Rómában szabadon és nyíltan így beszélnek az asztalnál? Ha a pápa, a bíbornokok és a pápai udvar papjai mindnyájan így tartják a misét, hogy becsaptak engem, aki tőlük annyi misét hallgattam! Emellett erősen undorodtam attól is, hogy ők olyan gyorsan el tudták végezni a misét, mintha szemfényvesztő játékot űznének... Bennünket egyszerűen kigúnyoltak, akik istenfélő szerzetesek voltunk, a keresztény embert pedig bolondnak tartották. Tudom, hogy ők hat vagy hét misét is elvégeztek, míg én egyet. Ők pénzt fogadtak el érte, én azonban semmit se. Olaszországban semmi sem szégyen, csak a szegénység. A gyilkosságot és a rablást is büntetik ugyan még egy kissé, mert meg kell tenniök. Egyébként azonban nincs bűn előttük, ami igazán súlyos volna.”
A NÉP BÚCSÚKÉRDÉSRŐL ALKOTOTT VÉLEMÉNYE EGY KORABELI ANEKDOTA ALAPJÁN
„Egy helységbe búcsúkereskedő érkezett, aki azt állította, hogy ő a legszentebb atyától, a pápától erre a célra kapott szentségével és búcsújával meg tudja menteni a lelkeket. Egy gyalogos katona ment hozzá és így szólt: »Uram, ha biztos lennék afelől, hogy hozzátartozóm lelke megváltható, van még két forintom, neked adnám.« Amaz így felelt: »Milyen ember volt az apád?« »Tisztességes, kegyes ember volt.« »Akkor nincs a pokolban. De nem tesz csodát a sírjában?« »Nem« − felelt a katona. »Akkor ő nem a mennyben van, hanem a tisztítótűzben« − mondá a pap. A katona pedig megváltotta őt egy négykrajcárossal. Ezután édesanyja iránt érdeklődött, hogy megváltható-e az is. Amaz ismét megkérdezte, hogy milyen asszony volt, és hasonló módon, mint az édesapjánál, arra a következtetésre jutott, hogy a tisztítótűzben van. Erre a harcos még egy négykrajcárost adott. Ez így ment tovább, míg 14 lelket 14 darab négykrajcárossal kiváltott a tisztítótűzből. Megjegyzendő, hogy 1 forint 60 krajcárt ért, tehát 15 darab 4 krajcárost. Ekkor így szólt a katona: »Uram, most már bizonyos lehetek abban, hogy ők üdvözültek.« A másik esküvel erősítette, hogy üdvözültek. »Rendben van − mondá a katona −, te szereted az aranyt; add vissza a 14 darab négykrajcárost, adok helyette egy aranyforintot.« Amikor a búcsúkereskedő a pénzt odaadta, a katona magához vette azt és így szólt: »A lelkek már a mennyországban vannak, onnan pedig nem tudnak kijönni. Nekem jobban kell a pénz, mint neked.« Ezzel eltávozott”.
