Luther római útjáról és vívódásairól (2/2)
LUTHER SZEMÉLYES VALLOMÁSA VÍVÓDÁSAIRÓL, GONDOLATI ÉRLELŐDÉSÉNEK FOLYAMATÁRÓL
„Szent és jámbor szerzetes akartam lenni, s nagy áhítattal készültem mind a miséhez, mind az imádkozáshoz. Bár a legnagyobb áhítatban voltam, mégis kételkedésekkel mentem az oltárhoz és kételkedésekkel jöttem el onnan. Ha elmondottam is gyónási imádságomat, mégis kételkedtem; ha pedig nem imádkoztam, kétségbeestem. Teljesen eltöltött bennünket az a balhiedelem, hogy nem tudunk imádkozni és meg sem hallgattatunk, ha nem vagyunk egészen tiszták és bűntelenek, mint a mennybéli szentek.
Az éjszakákat átvirrasztottam, böjtöltem, imádkoztam, korbácsoltam és kínoztam testemet, hogy az engedelmesség parancsát betöltsem és tisztaságban éljek. Bizonyos, hogy minden erőm latba vetésével törekedtem arra, hogy saját jó cselekedeteim révén nyerjem el az Isten előtti igazságot. Ezért nem ettem, nem ittam s nem aludtam. Másoknak nem volt nyugtalan a lelkiismeretük, s nem gyötörték magukat ily borzalmasan. Én azonban rettegtem a haragvó Isten ítéletének napjától és a kárhozattól. Azért mindenfelé segítséget kerestem, segítségül hívtam Máriát és szent Kristófot. De minél többet fáradoztam, annál inkább bálványimádóvá lettem. Krisztust nem láthattam, mert a skolasztikusok arra tanítottak, hogy bűnbocsánatot és üdvösséget egyedül saját jó cselekedeteink révén remélhetünk.
Egészen a kétségbeesés szakadékáig jutottam, úgyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak sohase teremtettem volna embernek. Ez akkor volt, amikor még nem tudtam, mennyire üdvös ez a kétségbeesés és mily közel van a kegyelemhez. Teológiámat nem egy csapásra tanultam meg, hanem lassanként mind mélyebbre és mélyebbre kellett hatolnom. Eleinte valahányszor olvastam és énekeltem ezt a zsoltárigét: »Igazságoddal szabadíts meg engem« (Zsolt 31:2), mindannyiszor megrémültem. Ellensége voltam az ilyen igéknek: Isten igazsága, Isten ítélete, Isten munkája. Mert én csak azt tudtam, hogy Isten igazsága az Ő szigorú ítéletét jelenti. És most éppen Ő szabadítson meg engem a saját szigorú ítéletétől? Így örökre elkárhoztam volna.
Viszont: Isten könyörületessége, Isten segítsége – az ilyen igéket már inkább szerettem. S hála Istennek, amikor megértettem a dolog lényegét, és tudtam, hogy Isten igazsága azt az igazságot jelenti, mellyel Ő tesz igazzá bennünket a Krisztus Jézusban nekünk ajándékozott igazság által – akkor értettem meg igazán nyelvtanilag is és ekkor lett kedvessé előttem az idézett zsoltárige...
Isten igazsága – ez az ige régebben úgy hatott szívemre, mint valami mennydörgés... Pál apostolnak szívből ellensége voltam, amikor ezt olvastam: Istennek igazsága jelentetik ki az evangéliumban (Róm 1:16–17). Később természetesen, amikor azt olvastam, hogy az igaz ember hitből él (Róm 1:17), és emellett még Augustinus iratait is átnéztem, egyszerre megörvendeztem. Amikor felismertem, hogy Isten igazsága nem más, mint a könyörületesség, amellyel minket igazaknak számít, ebben kaptam meg a segítséget...
Valami egészen különös, égő vágyakozás fogott el, hogy Pál apostol Római levelét megértsem. Ugyanis bármennyire kifogástalan volt is mindenkor szerzetesi életem, Isten előtt bűnösnek éreztem magam, lelkiismeretem állandóan háborgott, és semmiképpen sem tudtam abban bizakodni, hogy Őt az én elégtételeim kiengesztelik. Így haragudtam Istenre, s ha nem is volt bennem hallgatag káromlás, nagyon erősen zúgolódtam Isten ellen...
Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú napokon és éjszakákon át tépelődve, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: »Isten igazsága jelentetik ki abban... miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.« Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, amelyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: »az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki«, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passzív) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz hit által, amint megíratott: »Az igaz ember hitből él.«
Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna, mintha tárt kapukon át magába az Édenkerbe léptem volna be. Az egész Szentírás más értelmet nyert előttem. Ezután emlékezetből átfutottam az egész Szentírást, és egyéb kifejezésekből is összegyűjtöttem az idevágó igéket.
Amennyire gyűlöltem előzőleg az »Isten igazsága« kifejezést, annyira nagy lett most az a szeretet, amellyel ezt az én legkedvesebb igémet magasztaltam. Így Pál apostolnak ez a mondása számomra valóban az Édenkert kapujává lett.”
