Volt egyszer egy reformáció (6/6)
REFORMÁCIÓBÓL PARASZTHÁBORÚ
1522-ben visszatért Wittenbergbe. Visszatérésének kettős oka volt: egyfelől szégyenkezett amiatt, hogy igaza mellett is bujkálnia kellett, míg másfelől – s ez volt a súlyosabb indok – a Karlstadt vezette spiritualisták, valamint a vallási szempontból egyre fanatikusabb csőcselék már addig is nagyon sokat ártott a reformáció szent ügyének. Miután lecsillapította a már-már forradalmi hangulatot Wittenbergben, élete végéig tovább folytatta itt egyetemi oktatói és irodalmi tevékenységét. Rendjét elhagyva feleségül vett egy kilépett apácát, Katharina von Borát (1525). Ez utóbbi lépéséért sok követője elhagyta Luthert, a katolikusok egyenesen azzal vádolták, hogy az egész reformáció kirobbantásában csak a házasságra való igénye motiválta.
Az 1525. esztendő több szempontból is jelentős fordulatot jelentett a reformáció kibontakozásának korai szakaszában. Ekkor tört ki elemi erővel az egész birodalmat mozgósító parasztháború, amelynek szervezésében nem kis szerepet játszottak a reformáció radikális irányzatainak vezetői. Mivel e mozgalmak hívei eredetileg az evangéliumra hivatkozva lázadtak fel a világi hatalom ellen, szinte már kommunisztikus eszméket tűzve ki célul, Luther megpróbálta a szemben álló felek között a közvetítő szerepét betölteni. Sürgette a békés megegyezés fontosságát, mindhiába. Végül a reformáció ügyének megmentése érdekében, látva, hogy a parasztseregeket nem képes jobb belátásra bírni prédikációival, elfogadta a fejedelmek fegyveres fellépésének szükségszerűségét. A parasztok úgy érezték, hogy Luther elárulta őket, ezért sokan hátat fordítottak a reformációnak.
A lutheri reformáció terjedésének másik gátja a humanisták újból felerősödő támadása volt. A humanizmus élharcosa Erasmus volt. Róma a reformáció kirobbantásáért őt próbálta felelőssé tenni, mire a neves humanista tudós – mintegy védekezésképpen – vitairatot fogalmazott meg a nem kevésbé felkészült Lutherrel szemben.
A NÉMET VÁLASZTÓFEJEDELMEK FELSORAKOZNAK
A reformáció ügyét ugyanakkor nagymértékben segítette, hogy 1525-től egyre több németországi fejedelem állt Luther mellé, illetve csatlakozott a reformációhoz. E folyamat mögött a teológiai felismeréseken túlmenően politikai meggondolások is álltak, hiszen a fejedelmek így mind a római, mind pedig a császári központi és ugyancsak katolikus hatalom ellenőrzése alól kivonták magukat. A fejedelmek egy részének pozitív hozzáállása következtében a reformáció eszméi az 1520-as évek második felében gyorsan terjedtek. A fennhatóságuk alatt álló területeken az engedélyezett prédikáció és a nyomdatechnika alkalmazása révén tömegek csatlakoztak Luther mozgalmához, s ennek tényével már a hatalomnak is komolyan számolnia kellett. Az évtized végére mintegy 14 város és 6 fejedelem vallotta magát nyíltan a reformált hit követőjének, nem beszélve a számos alattvalóról.
Ebben az időszakban már teljesen világos volt, hogy a püspökök nem hajlandóak az egyház reformátori értelemben vett megújítására, s ez még inkább motiválta Luthert arra, hogy a világi fejedelmek segítségéért folyamodjon. A fejedelmeknek ettől kezdve nagy szerepük lett az evangélikus egyház életében, például ők lettek a kerületi egyházlátogatás felelősei. Így alakult ki 1526 és 1532 között a Landeskirchentum.
1529-ben a speyeri birodalmi gyűlésen a Római Katolikus Egyházhoz és a császárhoz hű fejedelmek végül kimondták, hogy Luther hívei megmaradhatnak ugyan vallásukban, de hitüket nem terjeszthetik. Ez a határozat súlyosan csorbította a reformáció követőinek lelkiismereti és vallásszabadság iránti – bibliai alapon álló – igényét. Így határozottan protestáltak, vagyis tiltakoztak (innen ered a protestáns = tiltakozó elnevezés). A császár, látva a bátor és határozott kiállást, valamint ismerve a nehéz külpolitikai helyzetet, békés megegyezésre törekedett. Főként ezért hívta össze 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlést, ahol – bár megegyezés nem született – a protestánsok megvitatás céljából benyújtották első kidolgozott hitvallásukat, melyet Augsburg régi magyar nevéről „ágostai hitvallásnak” nevezünk.
Felhasznált irodalom:
- Segesváry L.: Az egyháztörténelem alapvonalai. Debrecen, 1992.
- H. Beintker: Krisztus tanúja, Luther élete. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1993.
- A. Ereiner: Luther Márton, az igazság megszállottja. Móra, Bp., 1992.
- R. Friedenthal: Luther élete és kora. Gondolat, Bp., 1983.
- Virág J.: Dr. Luther Márton önmagáról. Ordass Lajos Baráti Kör, 1992.
