Volt egyszer egy reformáció (1/6)
Lassan fél évezrede annak, hogy Luther Márton ágostai szerzetesrendi egyetemi tanár kifüggesztette 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Akkor tán senki nem gondolta, hogy ezzel a tettével egy új korszakot nyit meg, nemcsak az európai egyháztörténelemben, hanem az ember Istenhez, egyházhoz és hithez való viszonyában. A „Sola Ecclesia” azaz „Egyedül az Egyház” elvével a „Sola Scriptura” azaz „Egyedül az Írás” elvét állította szembe, kiszabadítva ezzel a Bibliát − a kereszténység tiszta forrását −, az egyházi hagyományok és emberi magyarázatok börtönéből. De vajon ma, így félévezred távlatából milyen elképzelések és emlékek élnek még – vallásos és nem vallásos tömegekben − erről a kultúrtörténetileg és a bibliaismeret szempontjából különösen forradalmi korszakról. Vajon időszerűek-e ma is azok döntő felismerések, korszakalkotó eszmék, melyek szikrát gyújtottak Németországban, hogy aztán az ebből lobbant lángok Rómát − a pápaság székhelyét is − is alaposan megperzseljék. Különös jelentőséget adhat írásunknak az a tény is, hogy 1999. október 31-én, a reformáció emléknapján, a Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői közös nyilatkozatot írtak alá a megigazulás tanának értelmezéséről. Katolikus és protestáns részről is több jeles teológus tiltakozott az aláírás miatt. A protestánsok egy része egyenesen a reformáció elárulásának minősítette e lépést. Háromrészes írásunk segíthet „rendet vágni” e máig aktuális kérdések erdejében.
A TÖRTÉNELMI HÁTTÉR
Az úgynevezett reformzsinatok utáni évtizedekben a pápaság teljesen elvilágiasodott. A reneszánsz pápák uralkodása idején (1447−1521) már nem csak az elmélyültnek addig sem nevezhető hitélet hanyatlott még inkább, hanem a valláserkölcsi normák tekintetében is döbbenetes mértékűvé lett a romlás. A XV. század második felének pápái teljesen világi uralkodókként viselkedtek, inkább államférfiak és hadvezérek voltak, mint elhívott egyházfők. Politikai hatalmuk erősítésére és növelésére törekedtek, nemritkán pedig törvénytelen gyermekeik gazdagítása volt a fő céljuk. A diplomácia és az erőszak legerkölcstelenebb eszközeitől sem riadtak vissza. Nem meglepő tehát, hogy a reformáció előestéjén Rómában a legvisszataszítóbb vétkekkel kérkedtek, a szemérmetlen cinizmus, valamint a szinte teljesen leplezetlen hitetlenség, jobb esetben a kétely uralkodott. „Művészetpártolás, szépségimádat és erkölcstelenség, humanizmus és vad tivornyák éppúgy váltják egymást a pápák udvarában, mint a többi renaissance udvarokban.” (Lederer Emma: Egyetemes művelődéstörténet. Káldor Kiadó, Budapest, 1935, 227. o.)
„Erotikus költőből lett pápává II. Pius (Enea Silvio Piccolomini). VIII. Ince a legerkölcstelenebb életet élte, törvénytelen gyermekeit és unokáit nyilvánosan elismerte és azoknak menyegzőjét a Vatikánban tartotta meg... VI. Sándor (Rodrigo Borgia, 1492−1503) nemcsak hogy egészen a vérfertőzésig erkölcstelen életet élt, hanem még hírhedt gyermekei (Lucrezia és Cesare Borgia) számára az egyházi államot is világi fejedelemséggé, saját családi birtokká akarta átalakítani. II. Juliusban a papi lelkületből egy szemernyi sincsen, azonban annál kiválóbb hadvezér, akinek egész pápasága az egyházi állam önállóságáért vívott folytonos hadakozásban telik el...” (Segesváry Lajos: Az egyháztörténelem alapvonalai. Debrecen, 1992, 124. o.)
A nagyfokú hitehagyás és erkölcstelenség természetesen nem csak a klérusra, hanem az egész egyházszervezetre is jellemző volt, egészen az alsópapságig. A korszak belső egyházi állapotai mélyponton voltak, reformok után kiáltottak. A főpapok élvezetekbe merülve hatalmas jövedelmeikből éltek, míg az alsópapság nagy része siralmas nyomorúságban, romlott erkölcsökben és szomorú tudatlanságban tengette mindennapjait. A korábban még viszonylag magasabb erkölcsi és tudományos szinten élő szerzetesség helyzete sem volt különb. Az elszigetelt és többnyire csak a felszínen járó reformkísérletek nem voltak képesek kiemelni a papságot és a szerzetességet ebből az állapotból. A teológiában „korszakalkotó” gondolatok már nem születtek, a skolasztika egyre inkább az értelmetlen és terméketlen spekulatív eszmefuttatások hálójában vergődött. Ezzel szemben ismét az egyházi miszticizmus egy bizonyos fajtájának (csodahit, boszorkányhit stb.) felerősödésének lehetünk tanúi.
A reneszánsz pápák nem csak a művészetek szinte korlátlan mértékű támogatásában és a vad tivornyák kolosszális összegeket felemésztő pazarlásában jeleskedtek, politikai célokat is megfogalmaztak. A cselszövésben és ármánykodásban kedvüket lelő Borgiák bukása után a XVI. század első jelentős pápája II. Gyula volt. A pápai állam területének és hatalmának kiterjesztésére, Itália legnagyobb államának létrehozására, s ebből következően az itáliai francia jelenlét megszüntetésére törekedett. A háborúhoz persze hatalmas összegek felhalmozására, saját hadseregre és szövetségesre volt szüksége. Ekkor alakult meg a híres svájci gárda. A hegemonikus törekvések megvalósításához nélkülözhetetlen pénzt Róma a hívek adományaiból és az egyes államok által rendszeresen befi zetett és egyre nagyobb összegeket kitevő adókból kívánta biztosítani. Az eredmény természetesen nem maradt el: „II. Gyula pontifi kátusa alatt érte el az egyházi állam középkori története során legnagyobb kiterjedését, s aligha volt nála nagyobb reális hatalommal rendelkező római pápa. A jól szervezett állam valóban nagy jövedelmeket hozhatott, ha a pápa költséges háborúinak és hasonlóan nagyszabású mecénási működésének kiadásai után is 700 ezer aranyat hagyott utódára! A korábban még Cesare Borgiáért lelkesedő Machiavelli is elismerte, hogy II. Gyula több politikai sikert aratott ideáljánál.” (Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth, 1982. 196. o.)
