Márton testvér Bibliája (5/6)
„A fordításban mindvégig azon iparkodtam, hogy tiszta és érthető német nyelven szóljak. Azt hiszem, Szent Lukács, a héber és görög nyelvben egyaránt járatos lévén, azt a héber szót, mellyel az angyal szólott, a görög kecharitoménével egyeztette s tette világossá. Azt kell gondolnom, Gábriel arkangyal ugyanúgy beszélt Máriával, mint Dániellel, midőn a hamudóthnak, isch hamudóthnak, vir desideriórumnak nevezi, ami kedves Dánielt tesz. Ha a betűkhöz ragaszkodva, a szamarak tudománya szerint akarnám lefordítani, így kellene írnom: Dániel, te embere a sóvárgásnak (Daniel, du Mann der Begie-rungen) vagy: Dániel, te embere az örömnek (Daniel, du Mann der Lüste). Ez volna ám a remek fordítás! Ezek után búcsút kell mondanom a betű szerinti olvasatnak, és törnöm a fejemet, hogy is mondják németül azt, amit a héber isch hamudóth kifejez; úgy találom, a német ezt így mondja: Dániel, te kedves; Mária, te kedves; vagy te kegyes leány, te édes szűz, te gyenge nő, vagy más ehhez hasonló fordulattal. Mert nagy tartalékai legyenek szavakból annak, aki tolmácsoláshoz (fordításhoz) kezd, hogy ha rászorul, mindig kéznél találja a legmegfelelőbbet.” (Luther Márton: Nyílt levél a fordításról)
A munka előrehaladása érdekében Biblia-fordítói munkacsoportot hozott létre (Collegium Biblieum), amelyben munkatársai, köztük Caspar Cruciger teológiaprofesszor és Matthew Aurogallus héberprofesszor dolgoztak együtt. Esetenként zsidó rabbikkal is egyeztettek. A csoport minden egyes tagja a saját képzettségének és felkészültségének megfelelően vett részt a munkában. Melanchton a görög Bibliáját hozta magával, Cruciger a héber és kaldeus szövegek értését, Bugenhagen a Vulgata ismerője volt, megint mások régi szövegmagyarázatokban voltak jártasak. Luther folyamatosan szem előtt tartotta a különböző korábbi latin és német szövegváltozatokat, természetesen a héberen kívül. Bizony előfordult, hogy Jób könyvének csupán három sorával négy napig birkóztak; máskor három-négy hétig vadásztak egyetlen szóra vagy kifejezésre. Luther tréfásan meg is jegyezte, hogy ha Jób hallaná az ő fordításaik során elkövetett baklövéseiket, sokkal jobban felháborodna, mint nyomorult vigasztalóinak hosszadalmas beszédén.
Igénybe vette iparosok, mesteremberek segítségét is; többször felkereste a wittenbergi mészárosokat, feldaraboltatott egy bárányt, hogy az ótestamentumi áldozati rendszer fordításánál a belsőségeket pontosan adja vissza. A Biblia madarainak azonosításához bejárta a közeli erdőket.
A költészet és a zene iránti fogékonysága nagyban segítette Luthert a héber szöveg lüktetésének és hanglejtésének mesteri visszaadásában. A költői részeket éppoly alaposan igyekezett a németre átültetni, mint az Ószövetség hosszabb elbeszélő fejezeteit. Célja az volt, hogy bár tökéletes fordítás nem létezik, az eredeti szöveg kifejezőerejét és lelki üzenetét lehetőség szerint csorbítatlanul őrizze meg.
„Most a prófétákon dolgozunk, ah, Istenem, milyen nagy és vesződséges munka a héber írókat arra kényszeríteni, hogy németül beszéljenek. Mennyire berzenkednek, egyáltalában nem hajlandók héber természetüket elhagyni és a nehézkes némethez igazodni; olyan ez, mintha a fülemülét akarnók rábírni, hogy saját kedves melódiája helyett kakukkoljon.”
Végül 1534-ben elkészült a fametszetekkel díszített teljes Biblia – kiegészítve az apokrif iratokkal, melyek ugyan „nem egyenértékűek a Szentírás többi részével, de olvasásuk hasznos”. Luther ezután sem fejezte be teljesen fordítói munkáját. A hibák javításán túl tovább tökéletesítette a helyesírást, pontosította a ragozást; igyekezett megtisztítani a szöveget minden közönséges vagy kevésbé érthető kifejezéstől, és megtalálni a legjobb hangzású, legkifejezőbb szavakat.
