Volt egyszer egy reformáció (3/6)
A REFORMÁCIÓ SZIKRÁJA: LUTHER MÁRTON FELISMERÉSEI
Martin Luther 1483. november 10-én született a németországi Eislebenben, igen szerény anyagi körülmények között élő szülők gyermekeként. A család nem sokkal később Mansfeldbe költözött, s ott a bányászat fellendülése következtében szociális helyzetük némileg jobbra fordult. A fiatal Luther nagy szorgalommal és kitűnő eredménnyel végezte tanulmányait, majd 1501-ben beiratkozott az akkor igen jó hírű erfurti egyetemre. 1505-ben magister artium lett, majd apja határozott utasítására jogot kellett tanulnia, amelyhez azonban nem sok indíttatást érzett. Lelkében őt is korának nagy kérdése izgatta: „Mit tegyek, hogy az üdvösséget elnyerjem?”
Ebben a kérdésben azonban megkezdett jogi tanulmányai nem vitték előbbre, és a jogászgondolkodással egyszerűen képtelen volt megbarátkozni. Néhány hónappal a jogi tanulmányok megkezdése után döntő fordulat következett be az életében. Egy hatalmas viharban közvetlenül mellette sújtott le a villám, s a fiatal joghallgató rémülten és a halálra való felkészületlenségét belátva, fogadalmat tett, hogy szerzetes lesz. A fogadalmat beváltva 1505 nyarán – szülei tudta nélkül – belépett az erfurti Ágostonrendbe. Két évvel később pappá szentelték.
LUTHER ÉS A TEOLÓGIA
Teológiai tanulmányai közben megismerkedett a humanista gondolkodással, különösen az occamista skolasztika gyakorolt rá nagy hatást. Szerzetesként hihetetlenül sokat szenvedett, vezekelt, böjtölt és ostorozta magát annak érdekében, hogy bűnbocsánatot, illetve feloldozást nyerjen Isten előtt, de az önvád minduntalan tovább mardosta lelkét. 1508-ban Wittenbergbe került, s kisebb előadói megbízatást kapott az egyetemen. 1512-ben már tanszékvezető és a Szentírás doktora lett.
1510-ben Rómába látogatott, de hiába végezte azokat a kegyes cselekményeket, amelyekért az egyház tanítása szerint teljes bűnbocsánat járt. Még a „Pilátus lépcsőfokait” is megjárta térden csúszva, de nem talált nyugalmat. „Bármenynyire vágyódott is utána és hajszolta magát, a bűnbocsánat bizonyossága és nyugalma nem rakott fészket lelkében. A legelvadultabb kétségbeesés és rettegés töltötte el, s talán bele is őrült volna, ha maga Isten nem avatkozik be életébe” (H. Beintker: Krisztus tanúja, Luther élete, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1993).
A felismerés – miszerint Isten az Ő kegyelméből, hit által igazítja meg az embert – folyamatosan bontakozott ki Luther gondolkodásában. Valószínűnek tűnik, hogy 1513-tól kezdte egyre inkább megérteni az evangéliumot, és 1517 végére kristályosodott ki teljes mértékben a meggyőződése. A visszaemlékezések szerint 1513–1515 között látta már ugyan, hogy Isten kegyelmére van szüksége, de akkor még elfogadta azt a skolasztikus gondolatot is, hogy az ember képes önmagát felkészíteni a kegyelemre, ha önerőből mindent megtesz ennek érdekében.
