Volt egyszer egy reformáció (5/6)
A wittenbergi vártemplom kapujára 1517. október 31-én kifüggesztett 95 tétel több ponton is kritikával illette a fennálló helytelen egyházi gyakorlatot. Luther célja ezzel nem egy „hadüzenet” megszerkesztése volt, hanem biblikus tantételeinek vitára bocsátása.
Noha a reformátor egyelőre nem vert fel nagy port tettével, Róma nem hagyhatta szó nélkül a teológia doktorának mélyenszántó érveit, észrevételeit. A pápa 1518-ban Augsburgba küldte Cajetan bíborost, hogy az eretnekbírósági kihallgatáson korrekt vitában győzze meg Luthert „tévedéseiről”.
LUTHER KIÁTKOZÁSA
A vita nem járt eredménnyel, sőt hatására Luther még inkább meggyőződött az általa képviselt bibliai igazságok helyes voltáról. 1519 januárjában hasonlóan eredménytelennek mutatkozott Karol Miltitz pápai udvaronc egyéni próbálkozása, aki Altenburgban igyekezett Luthert tanai visszavonására bírni. Ez év nyarán már Lipcsében folytatott disputát Eck Jánossal, aki nem minden hátsó szándék nélkül tette fel számára azt a kérdést, hogy mi a véleménye Husz Jánosról. Luther, aki addig csak hírből ismerte a jeles cseh előreformátor tanításait, ennek hatására kezdte el – még azon az éjszakán – behatóan tanulmányozni írásait. Így bontakozott ki előtte fokról fokra, hogy az általa eddig újnak vélt úton már olyan elődök jártak, akikről ő eddig igen keveset tudott. Az egyetemes, láthatatlan egyházról alkotott későbbi felfogását ez nagymértékben alakította.
Bár állásfoglalása veszélyes lépést jelentett – hiszen Huszt a zsinat ítélte el –, mégis kimondta, hogy Husz kivégzése az egyház részéről hatalmas hiba volt.
Luther azonban ekkor még távolról sem gondolt a Rómával való szakításra, sőt erősen hitt az egyház megreformálhatóságában, és abban, hogy idővel majd a pápa is igazat ad neki. Eck azonban Luthert – Huszhoz hasonlóan – eretneknek nyilvánította, így a reformátor meggyőződhetett arról, hogy a pápa és a zsinat már réges-régen a Szentírás helyébe lépett a római egyházban. 1520-ban Róma kiadta a Luthert átokkal fenyegető pápai bullát, amely kiátkozás terhe mellett kötelezte őt tételei visszavonására. Ekkor már a birodalom több nagyvárosában nyilvánosan is elégették iratait. Luther azonban nem riadt viszsza, s mintegy válaszlépésként 1520. december 10-én ő is elégette a wittenbergi Elster-torony bejáratánál a pápai törvénykönyveket, valamint az őt kiátkozó bullát. A pápát ekkor már nyíltan Antikrisztusnak nevezte.
Luthernak ez a lépése egész Németországot izgalomba hozta. Megcsodálták bátorságát, hogy szembe mert helyezkedni a pápasággal, korának legnagyobb hatalmasságával. E lépés után nem maradhatott el Luther kiátkozása, ami egyet jelentett a halálos ítélettel... Bekövetkezett tehát a szakítás a pápasággal. Terjedelmes iratokban, levelekben, felhívásokban és hitvallásokban vette fel a szellemi harcot Luther Krisztus evangéliumának ellenségeivel...
„...LELKIISMERETEM ISTEN IGÉJÉNEK FOGLYA”
A reformátor és követői ellen megindított eszmei „hadjárat” azonban nem állt le, sőt igazából csak most vette kezdetét. Az 1521-ben tartott wormsi birodalmi gyűlésen Németország új császára, V. Károly (1519–1556) – erőteljes egyházi nyomásra – Luthert és követőit illetően kimondta a birodalmi kiközösítést. Eszerint Luther minden irata megsemmisítendő, őt magát és követőit bárki köteles kiszolgáltatni a hatóságoknak. Luther, barátai tanácsa ellenére, megjelent a birodalmi gyűlésen, és kétszer is alázatosan kérte, hogy bizonyítsák be tévedéseit az arra illetékes teológusok a Bibliából. Kérése nem járt eredménnyel. A birodalmi átok érvényben maradt. Híres beszédének megtartása után az ítélet végrehajtása elől menekülni kényszerült. Ügyének tárgyalása végén, mintegy záró gondolatként a következőket mondta: „Amíg engem szentírásbeli bizonyságokkal vagy máshonnan merített tiszta okokkal meg nem győznek, addig én az általam idézett szent iratokból vagyok meggyőzve, és lelkiismeretem Isten Igéjének a foglya, mert nem biztos és tiszta dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Isten engem úgy segéljen.” Itt kell megjegyeznünk: az „itt állok, másként nem tehetek” híres szólás nem biztos, hogy elhangzott Luther ajkairól, mert először csak műveinek 1546. évi kiadásában fordul elő. A menekülő Luthert befolyásos pártfogója, Bölcs Frigyes szász választófejedelem vette védőszárnyai alá, akinek a császár is sokat köszönhetett. Ezért nem sújtott le V. Károly a reformátorra minden meghallgatás nélkül már Wormsban. A „wormsi ediktum” néven ismeretes végzést, amely Luther és követői felett egyértelműen kimondta a birodalmi kiközösítést, az uralkodó csak akkor adta ki, amikor a reformátor legbefolyásosabb pártfogói már elhagyták az üléstermet. Ezt követően Luther írásműveit is elégetendőknek nyilvánították.
Frigyes formailag letartóztatta és Wartburg várába vitte Luthert, aki itt biztonságos körülmények között német nyelvre fordította az Újszövetséget. Junker Jörg álnév alatt folytatta itt irodalmi tevékenységét.
