A Biblia keletkezése és elterjedése (2/3)
Az egyház tehát nem fordított gondot e hiány pótlására, s ez csak részben indokolható azzal, hogy egy megváltozott Európa-térképen kereste a helyét, és ez minden erejét lekötötte. A nemzeti nyelvű fordítások ügye azért maradt háttérben, mert a hagyományok kerültek előtérbe, fontosabbá vált a tradíció. A 787-ben megtartott niceai zsinat egyik rendelkezése a Szentírásnak kijáró tiszteletet parancsolt a szent hagyománynak is. Ez a mellérendelt viszony – a kettő ellentmondásait figyelembe véve – sajátos helyzetet teremtett, miközben a megfogalmazás egyértelműen kimondta: „Ha valaki bármely egyházi hagyományt, akár írottat, akár íratlant elvet, legyen kiközösítve.”
A Biblia lefordításának és egyéni olvasásának szorgalmazása helyett az egyház inkább a templomi liturgia és felolvasások által akarta nevelni híveit. Eközben a reformáció korai előfutárainak tekinthető csoportok egyre jobban sürgették a visszatérést a Szentíráshoz. Bár III. Ince pápa 1199-ben azt mondta, hogy „a Szentírás megértése iránti igény és a mások bátorítására való törekvés, hogy éljenek tanításai szerint... valóban dicséretre méltó”, az 1229-ben tartott toulouse-i zsinat ennél egyértelműbben fogalmazva kimondta:
„Megtiltjuk, hogy a laikusoknak megengedjék akár az Ó-, akár az Újszövetség egyes könyveinek birtoklását, kivéve, ha valaki kegyes szándékkal egy zsoltároskönyvet vagy az istentisztelethez szükséges breviáriumot, vagy a Mária-tisztelethez szükséges könyvet akar birtokolni. De kimondottan tilos még ezeknél a könyveknél is, hogy azok a nép nyelvén legyenek írva. Megparancsoljuk, hogy akiket rajtakapnak azon, hogy Szentírás van a tulajdonukban, azoknak házai vagy akár nyomorúságos kunyhói, vagy föld alatti rejtekhelyei romboltassanak le. Ezeket a személyeket üldözni kell, még ha az erdőkben vagy a barlangokban bujdosnak is, és szigorúan meg kell büntetni azokat is, akik az ilyeneknek menedéket nyújtanak.”
Az 500-as évektől az 1500-as esztendőkig terjedő időszakban mégis születtek anyanyelvű Biblia-fordítások: ez vagy az egyházzal valamilyen okból dacoló egy-egy hatalmasságnak, vagy néhány, az életét sem sajnáló, hozzáértő „eretneknek” köszönhető.
Az egyház torzulásait is nemegyszer szóvá tevő humanista tudósok az 1400-as évektől kezdtek először a latin Vulgata szövegének átnézéséhez. Az ókori nyelvekkel is foglalkozó Lorenzo Valla 1455-ben írta meg jegyzeteit az Újszövetséghez, alaposan felháborítva kora egyházi tudósait. Ennek nyomán látott munkához Erasmus, aki egyházkritikai írásaival szeretett volna tenni valamit a római egyház megreformálásáért. Magáért a Szentírásért tett legnagyobb szolgálata mégis 1516-ban kiadott kötete, amely az általa összeállított görög Újszövetséget tartalmazza, mellékelve a Vulgata ez alapján javított szövegét.
Számos fordítási visszásságra derült fény, és bár Erasmus nem akart szembekerülni Rómával, az Igével ellentétes, helytelen egyházi tanítások leleplezése a reformáció lavináját indította el. Alig néhány év telt el, és 1529-ben, Zürichben megjelent az Ó- és Újszövetség első protestáns, népi nyelvre (svájci német) ültetett fordítása.
A könyvnyomtatás megjelenésével már korábban megnyílt az út a nemzeti nyelvű Bibliák elterjedése előtt. És bár a katolikus egyház mindent megtett azért, hogy e technikai találmánnyal a Szentírás fordítói és kiadói ne élhessenek, nem járt sikerrel. A Biblia újbóli felfedezésének és a nyomtatás feltalálásának egymást erősítő hatását nem tudta megállítani.
„Akár terjedt a lutheri eretnekség, akár nem, akár megreformálták a papi visszaéléseket, akár nem; az erőket, amelyeket a nyomtatás szabadított fel, és amelyek az istenhit új, demokratikusabb nemzeti formái irányába mutattak, vagy vissza kellett szorítani, vagy hagyni, hogy kövessék útjukat.”
(Elizabeth L. Eisenstein)
