Pierre-Robert Olivétan (3/7)
HOGY AZTÁN FRANCIA DOBOZKÁBA CSOMAGOLHASSAM...”
Guillaume Farel (1489–1565), Robert Estienne (1503–1559) és Olivétan egyaránt a kereszténység megújításáért fáradozott, ki-ki a maga eszközeivel. Igehirdetés és Biblia-tanítás, könyvkiadás, valamint Biblia-fordítás az eredeti görög és héber nyelvből – ezzel járultak hozzá a reformáció előrehaladásához. Farel a Biblia tanításainak hirdetőjeként járta Svájcot, Franciaországot vagy éppen Itáliát. 1527–28-ban még Lefèvre mellett vett részt a Szentírás fordításában.
„Fel ne fuvalkodjál, hanem félj” (Róma 11,20) – állt Estienne könyvkiadójának címerén a bibliai idézet, latin nyelven. Nem is bízott önmagában, csak Istenben; és senki mást nem félt, csak Teremtőjét – akkor sem, amikor 1532-ban kiadta szép kivitelű, latin nyelvű Bibliáját, amelynek belső tartalmát, azaz szövegét is igyekezett pontosítani. Természetesen az egyházi engedély, valamint a párizsi egyetem teológusainak jóváhagyása nélkül készült Bibliáival számos ellenséget szerzett magának. Csak a király oltalma és Estienne azon – igazán soha be nem tartott – fogadalma, hogy az egyetem engedélye nélkül nem nyomtat vallási témájú műveket, adott neki ideig-óráig tartó védelmet rosszakaróival szemben.
Olivétan szerény, szorgalmas diák volt. Jártasságát Isten igéjében mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy rokonát, a szintén Noyonban született Kálvint ő késztette a Biblia olvasására, és győzte meg a reformált hit igei megalapozottságáról. Világosan bebizonyította neki a Szentírás tanításai és az egyház hitelvei közötti különbséget. Volt alkalmuk megvitatni ezeket a kérdéseket, hiszen fiatalon együtt tanultak Orléans-ban.
Ezzel együtt nagyon keveset tudunk Olivétanról. Egy közös ismerősük így jellemezte őt Farelnek írt levelében:
„Ez a fiatalember, ki buzgó imádattal szereti a szent leveleket, és akiben a mély vallásosság a végletes feddhetetlenséggel találkozik, vonakodik prédikátori feladatai ellátásától, lévén, hogy azt erején felülinek tartja talán túlzott szerénysége vagy nehézkes beszéde miatt.”
Olivétan a szülővárosa környékén fellángoló üldözések elől 1528-ban Strasbourgba menekült Bucerhez, a német reformátorhoz, ahol lehetősége volt tökéletesíteni görög- és héber nyelv-tudását. Mintegy három évig képezte magát a bibliai nyelvekből, igen komoly tudásra téve szert, majd városi tanítónak szegődött Neuchâtelbe.
Ez idő tájt, 1532 júliusában két valdens misszionárius azzal a hírrel tért haza az Alpok völgyeiben meghúzódó kicsiny közösséghez, hogy a svájci reformátorok ugyanazt prédikálják, amit ők és őseik évszázadok óta hisznek. Ennek nyomán hívták meg Farelt és egy társát, hogy igét hirdessenek. A valdensek 1532. szeptember 12-én zsinatra gyűltek össze az Angrogna-völgyben lévő Chanforans-ban, a hegyek védelmében. Mindenhonnan érkeztek a gyűlésre: Burgundiából, Lotaringiából, Calabriából és Csehországból – parasztok, nemesek és urak.
Nemcsak örömmel fogadták Farel prédikációját, de maguk is bizonyságot tettek hitük bibliai megalapozottságáról. Mozgalmuk ősiségét a történelmi utalásokon túl jól szemlélteti az a tény is, hogy a valdens igehirdetők („barbák”) megmutatták Farelnek az Ó- és Újtestamentum náluk lévő kéziratait, valamint a Vetus Itala másolatát, amely fordítás Kr. u. 157-ben az antiochiai egyház eredeti kézirata alapján készült. Fordításaikat saját nyelvjárásuknak – az alpesi provanszálnak – megfelelően készítették.
Európa népei közül elsőként volt saját Biblia-fordításuk. Már a könyvnyomtatás előtt számos példányuk volt a teljes Bibliából és egyes részleteiből. A legkeményebb üldözésekre is felkészülve – nem utolsósorban hitük megerősítésére – az Ige egyes részeit, könyveit fejből is megtanulták (evangéliumokat, zsoltárokat), hogy ha mindenük elvész, Isten beszéde akkor is a „birtokukban” lehessen. Észak-Itália nyugati részén, Piemont-ban („a hegyek lábánál”) a természet hatalmas védőbástyái nyújtottak nekik menedéket hosszú évszázadokon keresztül. A déli területeken, például Calabriában lévő közösségeket 1561-ben teljesen kiirtották. Származásuk egyes történeti források szerint sokkal régebbi a Petrus Valdo-féle evangéliumi mozgalomnál, amely egyébként kétségkívül újabb lendületet adott missziójuknak. A lateráni zsinat 1179-ben eretnekké nyilvánította őket; IX. Gergely pápa 1231-ben átkozottnak minősítette mozgalmukat. A valdens prédikátorok mindezek ellenére – az apostoli mintát követve – kettesével járták Európa országait. A 13. században a valdens tanok elterjedtek a Német-római Császárság területén. A német valdens, Friedrich Reiser megpróbált kapcsolatot építeni a cseh husziták és a valdens mozgalom között. Őt 1458-ban Strasbourgban megégették, a német valdenseket a 15. század végére kipusztították.
Hamarosan valdens csoportok jöttek létre nemcsak Nyugat-, de Közép-és Dél-Európa területén is. A cseh huszita mozgalom egy mérsékeltebb irányzata csatlakozott a valdens tradíciókhoz. Cseh-morva testvérek néven tovább élő közösségük első elöljáróit egy valdens igehirdető szentelte fel. Magyarországon Sopron környékén tartottak számon valdenseket, de miután házaikat lerombolták és az inkvizíció minden eszközt bevetett ellenük, gyülekezeteik nem tudtak megerősödni. A valdensek hatást gyakoroltak nemcsak a francia vagy az olasz (Diodati-féle) Biblia-kiadásra, de a lutheri német és az angol nyelvű genfi Bibliára is.
